Hallottam a Szirén hangját, és azóta nem vigasztal semmi.
Nem boldogít már elátkozott kalózkapitánynak lenni,
és nem szelem már úgy a tengert, mint amikor még éltem,
gyors gályámmal pedig a világnak végéig is elértem.
Nem ízlik az étel sem úgy, és börtön lett mozgó lakom,
ám a pohár fenekére kínzó gondolataimat hiába is rakom,
az sem nyújt már felüdülést, és mint ezernyi apró cápafog,
akként harapdálják húsomat a borzongató, éjjeli fagyok.
Hívtam már sok hajóorvost, kuruzslót, és bölcs papot,
ám utána is tovább játszottam a jövendőmondó vakot,
aki azt érzi csak, hogyan hánykolódik egyedül a viharban,
és hiába szeretne nyugalmat lelni egy csitító asszonyi karban,
nem feledteti már az sem vele a suttogó hazugságokat,
így minden este, amikor kabinomban az Elmúlás meglátogat,
alkudozom vele, hátha elvisz, és kiköthetek végül a partra,
de lelkemet, tudom, szárnyalni az ég talán akkor sem hagyja…
Ocsovai Ferenc Az andalúz mén című versösszeállításának előző darabja a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?