A meghatározás minden esetben azonosítással kezdődik. Szétválasztom a külvilágot és a reflexiót, ezek (tehát a kép és a képmás) szűntelen egymásra hatásának foglyaként találom magam. Ebből a fogságból próbálok meg kitörni szavak, szókapcsolódások és fényképek segítségével. Nélkülük létezésem részleges csupán.

A fő kérdés számomra az, hogy e szintézisnek forrása vagy eredménye az, aki alkot? A szétterjedt és kiterjedt dolgok közötti összetartozás határoz meg engem? A le-írás vagy a le-fényképezés teremti meg saját történetem?

Ezeknek az általam kimondott szavaknak, vagy geometriai leképezéseknek a határán vélem felfedezni saját jelenléttelenségem. Ezt próbálom minél személyesebbé tenni, körülhatárolva, saját személyemen túl. A szöveg feltétlenül utal a létrehozás körülményeire, a „szerző halálát” megelőzi a szöveg halála, sőt a szöveg szakadatlan pusztulás; visszavett csúcsfények, és kiemelt árnyékok: hamisítvány, a valódi szembesítés ­le-tagadása. A szöveg temetése a szöveg el-olvasása, ahogy a fotográfia temetése maga a látvány. De van itt más is: az el-fogadás. Akihez szólok, akit megszólítok. A megszólítás pedig felelősség. Arra kérünk valakit, hogy figyelmét ránk irányítsa. A megszólítás odaadás nélkül a megszólított becsapása, és a bizalom elvesztésével jár. Az én vágyam nem az állandó figyelem, hanem a kíváncsi és fürkésző tekintet megragadása, amely (jellegében) azt lesi, mit vihet magával abban a pillanatban. Kívülállóként, egyedül a nyelv birtokosaként, esetleges konnotációk és áthallások szövetében próbálom megragadni az értelmezés lehetőségét. A szingularitás elhagyatottságában örülök, hogy mégsem maradtam egyedül.

Ha ennél konkrétabban próbálnám megfogalmazni ezt a relációt, akkor valóban csak a „semmi” és a „semmi-ség” közötti választás maradna. Mint egyetlen lehetséges kiindulási pont. Ennek gondolati horizontja beláthatatlan mélyégekbe sodorná amúgy is csapongásra hajlamos elme – de ez legyen az én – bajom. Az utóbbi időben megismerkedtem néhány fotóssal is, csináltam pár újabb képet. (Erre vonatkoznak a fenti utalások.

Az írás és a fényképezés, változó intenzitással, gyerekkorom óta foglalkoztat.) Hosszú kihagyás után, bár az Ezredvég akkor már befogadott hármat, a Szövet volt az első, ahol megjelenhetett a Régi ház című vers.

A Szövet Később is kétségek nélkül várta az újabb szövegeket, és bár valóban nem tartozom (hogyan is tartozhatnék[?]) egyik szellemi műhelyhez sem, a Szövetben mindig otthon éreztem magam. Az elvárás magas, és a kísérletezésnek van helye. Igazi műhely. A jövőben szeretnék írni, fényképezni, esetleg a kettőt kombinálni. Örülnék, ha a Szövetben – feltéve, hogy próbálkozásom arra érdemes lesz –, akár az utóbbi is megtalálná majd a helyét!

Függelék: https://photo.karnibaal.com

Száldobágyi Csaba legutóbb a Szöveten:

Száldobágyi Csaba: egybeesés