Én és a haveri köröm rendelkeztünk egy olyan szuperképességgel, hogy egy teljesen átlagos délutánt is képesek voltunk Roland Emmerich-filmbe illő világpusztításba fordítani. Szóval el lehet képzelni, milyen dolgok történtek velünk egy olyan buli esetében, amit előre elterveztünk. A 2002-es szilveszter alakult érdekesen, mikor is – ennyit elspoilerezek – elsőként megjelent rajtam Krisztus egyik stigmája, majd ezt követően összefutottam az apjával, személyesen az Istennel, Tikó barátomnak megrepedt egy-két bordája, mert átgurult rajta egy körbála, és a legvégül pedig Isten egy étkező hideg kövén fejezte be pályafutását.
Pedig elhihetitek, hogy ez a szilveszteri party is úgy indult, mint bármelyik hasonló rendezvényünk: Bútiék rozsdatemetőnek használt udvarán álló ócska parasztházban Tikó és Pörce haverunk délután 2-kor nekiállt pörköltet főzni, mi pedig körülbelül fél 3 táján elégeltük meg, hogy már a hagyma felaprításának módján is összevesztek, és ott hagytuk őket a francba, hogy nyugodtan mészárolják le egymást. Messze nem jutottunk, csak a Kis Kimérés kocsmáig, ahol egyből lelkes szilveszteri koccintgatásba kezdtünk a helyi erőkkel. A buli helyszínével szemben lakó Géza bácsi is ott ácsorgott velünk együtt a pultnál, és arról mesélt, milyen újévi szokások voltak régen Hanságszéppusztán:
– Újév hajnalára egy körbálát szoktunk odagurítani a nagygazdák kapujába, hogy ne tudjanak reggel kimenni a szekérrel, és el ne szökjön a szerencséjük az udvarból – mesélte az öreg, mi meg elraktároztuk magunkban ezt a rendkívül fontos információt, és ittunk tovább. Aztán 5-6 óra felé meguntuk ezt is, hazamentünk, lefürödtünk, és 7 óra körül tértünk csak vissza az Elek-házba megnézni, hogy alakult a pörkölt sorsa. Már a visszaút sem bizonyult egyszerűnek, mert józanok nem igazán voltunk, kint meg röpködtek a mínuszok és koppra fagyott minden. Úgyhogy valami Katarina Wittet megszégyenítő jégtánccal haladtunk a utcán, és roppant mód fentük a fogunkat a finom marhapörköltre.
A házban azonban nem túl bizalomgerjesztő csendélet várt ránk. A hús vidáman rotyogott a gázrezsón, ám gyanúsan szürkének tűnt, és mikor belekóstoltunk, rá is jöttünk, mitől van ez: se só, se semmi egyéb fűszer nem került bele. Ez pedig annak volt köszönhető, hogy az egyik mesterszakács egy fotelban hátrahajtott fejjel, tátott szájjal, míg a másik egy ócska ágyról félig lecsúszva aludta az igazak álmát. Nem is tudtunk életet verni beléjük, így gyorsan beleszórtuk a kajába az összes fűszert, amit csak a helyszínen találtunk, menteni a menthetőt.
Végül aztán egészen emészthetőre sikeredett a cucc, bár ebben nyilván annak is szerepe volt, hogy addigra, mire megettük, már az összes érzékszervünket gondosan leszedáltuk minimum 50 fokos hanságszéppusztai méreggel. Megettük a kaját, vacsora után nem sokkal pedig megérkezett maga az Isten, akit akkor még Kántor Józsinak hívtak. Egyébként Pörce húgának legújabb szerzeménye volt, és nemrég költözött a faluba, így még nem ismertük. Zsani viszont elkövette azt a hibát, hogy a csávót elhozta ebbe a buliba bemutatni nekünk. Az ajtóban egyből bele is ütköztek Zotyába, aki roppant kedves módon megkínálta a frissen érkezőt egy, véletlenül éppen a kezében lévő feles pohárral:
– Iszol vagy mész haza!
E kedves kínálásnak nyilván nem lehetett ellenállni, így Józsi ivott, aztán két lépéssel később a konyha közepén nekifutott Jámbinak, akinek, hogy-hogysem, ugyancsak egy teli pohár volt a kezében. Józsi ezt is hősiesen letolta, majd a hátsó szoba ajtajában velem találkozott, odabent meg a két Bútival külön-külön. Hogy itt mi történt, azt gondolom, nem kell elemeznem, de annyit elárulok, hogy érkezése után 5 perccel már 5 feles volt a fiatalemberben. Ezután nem követtem a pályafutását, de az alapján, hogy negyed órával később nyoma veszett, arra tudok következtetni, hogy némi anyagot még magához vehetett.
– Hát köszönöm szépen, ezt faszán megoldottátok! – háborgott nekünk Zsani, de mi csak széttártuk a kezünket: minek szíja az, aki nem bírja!
A piát én még bírtam, a hólyagon azonban nem igazán vette jól a terhelést, így valamikor 10 óra felé ki kellett mennem brunyálni. Elballagtam a kert végében ácsorgó Kama3-ig – hogy ez a gép hogyan került oda, már régebben elmeséltem – majd dolgom végeztével visszatértem a házhoz. Ott kinyitottam az ajtót, és a szélesen vigyorgó Pörcével találtam magam szemben, aki ezek szerint eddigre felébredt.
– Boldog új évet! – harsogta a haverom, és azzal a lendülettel kidobott mögém egy égő petárdát, majd az orromra vágta az ajtót. Én ijedtemben nekiugrottam az ajtónak, és be is löktem, de a bal kezemmel ezzel egy időben be sikerült nyúlnom a kilincs melletti kis ablakszemen. Aztán beugrottam a szobába, a petárda kinn felrobbant, a kezemből pedig elkezdett ömleni a vér. Szóval ekkor csak pár milliméteren múlt, hogy nem találkoztam az Istennel, de a vágás szerencsére pont ennyivel haladt el az ütőerem mellett. Gyorsan öntöttünk a sebbe némi vodkát fertőtlenítési célzattal, majd hazafelé vettem az irányt, hogy kezeltessem a sérülést. Anyu otthon persze lekiabált, hogy ezzel azonnal a sebészetre kell menni, na de melyik 18-19 éves akarja a szilvesztert egy váróban tölteni egy ilyen csekélyke sérülés (két centi hosszú, fél centi mély seb, az inak is látszanak) ahelyett, hogy bulizna tovább. Úgyhogy egy kötözés után startoltam is vissza, ahogy pedig átvágtam a kerten, feltűnt, hogy hátul akad néhány szép méretes körbála. Bent rögtön odamentem Bútihoz, és megkérdeztem:
– Te, ne idézzük fel Géza bácsinak a szép, régi, szilveszteri hagyományokat?
Neki is rögtön leesett, mire gondolok, ezért összetrombitálta a brigádot, és nagy egyetértésben megindultunk a bálák felé – ekkorra már Tikó is magához tért, így teljes létszámban tudtuk megkezdeni a hadműveletet. Megközelítettük a rakást, Tikó pedig azonnal felugrott első bála tetejére azért, hogy megindítsa, de ez nyilván nem jött össze neki a még mindig benne dolgozó bődületes mennyiségű alkoholtól. Egy tizedmásodperccel később már csak a lábfejeit láttuk két bála közül kikandikálni, mert természetesen pofával becsúszott oda. Nagy nehezen kiemeltük, és már ekkor úgy nézett ki a sok szalmától, mint a Madárijesztő az Óz a csodák csodájában, de a helyzet pár másodperccel később még rosszabb lett. Már a kapuban jártunk, mikor Tikó, aki persze bála előtt eszetlenkedett, és próbált úgy csinálni, mintha ő is mozgatná, hanyatt esett valami random tárgyban, amiből elég sok akadt Bútiék rozsdatemetőjében. Mi ezt már csak akkor vettük észre, mikor a bála alól előbukkant a még az előbbinél is szalmásabb Tikó, akin addigra végiggurítottuk a dögnehéz cuccot. Ekkor még haverunk felugrott, és jött velünk tovább, csak másnap délután, mikor már alig tudott levegőt venni, ment a balesetire, ahol meg is gratulálták a szép, szabályos bordarepedéseit.
Mindenesetre odaértünk Géza bácsi kapujáig, amit csendben kinyitottunk, majd a kellős közepére letettük a bálát, természetesen lapjára, hogy odébb gurítani se legyen olyan könnyű. Sajnos azt a szentségelést nem hallottuk, amit másnap reggel rendezhetett az öreg, mikor el akart indulni a reggeli italáért. Azt azonban később megtudtuk, hogy 5 fröccsébe fájt annyi embert toborozni az iszogatók közül, amennyi már meg tudta mozdítani a bálát. Szóval egy darabig elég csúnya tekintettel nézett ránk Géza bácsi, ha összefutottunk a kocsmában, de mi persze mindig jót röhögtünk, és újabb izgalmas népszokások iránt érdeklődtünk nála, amitől csak még idegesebb lett.
A bálás akció után nem sokkal el is jött az éjfél, örültünk, koccintottunk, aztán 1 óra felé páran úgy döntöttünk, körülnézünk a faluban. Illetve hát Jámbi tudott egy házibulit, ahova így félig-meddig meg is hívták, úgyhogy ennek örömére kábé öten el is indultunk abba az irányba. És már majdnem odaértünk a házhoz, mikor végre tényleg találkoztunk Istennel. Még az útközépen sétáltunk, illetve próbáltunk talpon maradni az egész falura kiterjedő korcsolyapályán, mikor kivágódott a már említett ház utcaajtaja, és valaki kirobbant rajta mezítláb, egy szál nadrágban, meztelen felsőtesttel. A pólóját a feje fölött pörgette, miközben azt kurjongatta nagy lelkesen:
– Én vagyok az Isten!
Csak a hangjáról ismertük meg, hogy ez bizony Kántor Józsi, aki valahogy idekeveredett ebbe a buliba és folytatta az apoteózist. Mi persze röhögni kezdtünk, ellentétben az ugyancsak velünk ballagó Zsanival, aki viszont a hátunkat kezdte el ütni.
– Mekkora szemetek vagytok, nézzétek meg mit csináltatok vele!
– Inkább tök jó fejek vagyunk, Istenné tettük! – háborodott fel Búti, aminek hatására újabb ökölcsapások puffantak a hátán. Végül azért visszakísértük a buliba, mielőtt összekapar egy jó kis tüdőgyuszit, de beérve a nem túl lelkes házigazda fogadott minket:
– A ti haverotok?
– Zsani pasija – válaszoltam, de a lány hamar kijavított:
– Zsani ex-pasija!
– Nem érdekel, csak takarítsátok el innét. Idejön a bulimba, kiissza fél italkészletet, aztán vetkőzni kezd, hogy ő lefekszik!
Úgy döntöttük, elsősorban Pörce barátunk miatt, meg mert azért tudtuk, hogy egy kicsit a mi hibánk is ez az egész, megtesszük azt a szívességet, hogy Istent hazavisszük. Azért a biztonság kedvéért magukhoz vettünk némi lélekerősítőt, és megindultunk. Az első 500 méteren Isten még a saját lábán jött, a másodikon Pörce vállára támaszkodott, a harmadikon kettőnkön lógott, míg az utolsó szakaszon már úgy húztuk, mint egy dögöt. Egy dolog volt csak állandó: Zsani jött mögöttünk, és egyfolytában morgott:
– Megérdemled, te szemét, így kibaszni velem! – és néha random belerúgott a bokájába. Végül odaértünk Kántorékhoz és becsöngettük. Az anyja nyitott ajtót, és nem kis döbbenettel nézett a rajtunk lógó fiára:
– Úristen, megverték?
– Hát, a széppusztai rettenetes elég szépen kiütötte. Hová tegyük? – érdeklődtem a lehető legkedvesebb hangomon, nehogy rátérjünk arra a témára, hogyan is történt a dolog.
– Csak dobjátok le oda étkezőpadlóra, attól majd magához tér – adta ki az utasítást a közben odaérő apja, mi pedig így tettünk, majd sietősen elhagytuk a helyszínt, már a buliba is csak pár percre néztünk vissza. Hát így végezte a 2002-es szilvesztert Isten egy étkező padlóján, és így jelent meg az első stigma kezemen, melyet azóta is őrzök, és ahányszor rápillantok, mindig az az őrült éjszaka jut eszembe, meg persze az egész, még annál is őrültebb fiatalságom ott Hanságszéppusztán. Gyönyörű szép idők voltak, hála a Jóistennek, hogy véget értek!
Csikai Gábor legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?