Sziwery Balázs: Foszlány

Úgy kereslek ritka vendég!
Csapzott hajamba túrva, tépve,
csapzott lelkemben a fagyott árny.
Szükség-halkodásomból lett a szívem árva,
egy kitépett gyöngyét sirató kagylóhéj.
Nászát a tündér hasztalanul elhálta,
ott egy kis kavicson ülve zokogni kár.
Szunnyadó napban vénség és lárma,
itt a szüntelen megalkuvás reménye fájó.
Miért nem vagy itt, ha akarlak?
Lepedőmön a véres harmat formál
szüntelen riadt és rablott szólamokat.

Holdból darabokat, hintót, aranyat,
és smaragd fény pislákoljon az éjben.
Izzó vassal égessem halálra magam!
Gyilkos dühöt ember-bőrbe varrok,
és karmolom megremegett és ijedt arcát,
a puszta létezés-önmagamnak.

Tűnt szikrából kiokádott falat vagy,
elküldött szolga, lángokból szőtt angyal.
lantosok csontig harapott kezében
egy kacér és céda dallam.
Zokogásból hirtelen jött harmat,
hogy árnyait megértve ragyogón
omlott szárnyakkal a szürke mezőn,
mindig tombolt ritka arcal.
Egy remegésből született sápadt,
és fagyott, angyal.

Édes kis Foszlány.

Sziwery Balázs verse legutóbb a Szöveten: