Ocsovai Ferenc: Ellenkrédó

Bárcsak ne pattogna bennem tovább
a zsarátnok alatt a rakoncátlan szikra;
bárcsak ne ütném az asztalt, hogy
„márpedig úgy van”, olyan dolgokról,
amik soha nem is úgy voltak megírva;
bárcsak gyökerestől téphetném ki
az ábrándot, amelynek édes főzete
elmémet és véremet lassan mérgezi,
bárcsak kiönteném a csöppnyi illúziót,
ami a nyilvánvaló igazságot
oly pimaszul megkérdőjelezi,
és bárcsak hagynám már a mesét, imát,
csodát és ugyanolyan cinikusan tudnék
az Élet Kaszinójában nevetni a téten,
és bárcsak ne lubickolnék ennyire
vakon a leheletnyi képzelet
makacs, talán-mégis révületében,
és bár ne akarnám másodperceimet
egy serlegnyi reményért ostobán elinni.
Bárcsak tudnék végre úgy mindenben is
őszintén, teljesen, tiszta szívvel nem-hinni.