PUBLICISZTIKA

Földi Erzsébet: Torna – Čava Marković – Keka

Keka édesanyját anyu a kenyérüzletből ismerte, de Keka és bátyja is be-bejártak a boltba, így szintén ismerőseinek számítottak. Rám a közelebbi viszonyok mindig jó hatással voltak, mert több és melegebb sugárzást engedélyeztek, akár a tanár-diák kapcsolatban is.

Iskolánkban Keka csak lányoknak vezette a testnevelésórákat, a fiúkat kollégája, Jurić Vlado tanította. Az osztályokat fölbontották hát, s egy magyar és egy szerb tagozat lányait vagy fiait kapcsolták össze egy-egy tornaóra idejére. Ez nem volt rossz elképzelés, mert a lányok teljesen nyílt légkörben, szabadabban dolgoztak az órákon, ezenkívül a szerb nyelv gyakorlására is több alkalom adódott. A nyílt légkört elsősorban tanárnőnk teremtette meg, aki nem kislányként kezelt bennünket, hanem hangsúlyozottan női mivoltunkra alapozott. Ám a nőiesség fogalma számára nem rózsaszín ködöket, csipkefelhőket, romantikát jelentett, hanem emancipált önállóságot, helytállást, kitartást, s ehhez ő maga szolgáltatta a legjobb példát.

Nem volt férjezett s így teljes pályáját a sportnak, a fiatalok testi és lelki nevelésének szentelte. Szakmai tudásán túl szívét, lelkét belevitte a munkába, tekintet nélkül, hogy iskolai óráról, vagy magas szintű versenyről volt-e szó.   

Az életkorunkban időszerű egészségügyi fölvilágosítást – amely családon belül homályos volt, vagy teljesen elmaradt – ő végezte el velünk, természetes, magától értődő módon, és eleve leszögezte: a beálló változások minden nő életében jelen vannak, nem befolyásolják mindennapi tevékenységeiket, így mi sem vonhatjuk ki magunkat a tornaórákon való tevékeny részvétel alól.

Ötödik osztályban két alkalommal jelentettem, de miután tanárnőm rövid megjegyzése elhangzott – Ezt már megbeszéltük! – a jövőben minden tornaórát becsületesen végigdolgoztam.

Kötelező tornafelszerelésünk fehér trikó, fekete klott nadrág és tornacipő volt.

Az órák sorakozóval, jelentéssel és köszöntéssel kezdődtek: „Čas počinje, zdravo!”, amire „Zdravo!” volt a válasz. Óra végén hasonlóan búcsúztunk: „Čas je završen, zdravo!”, amire szintén „Zdravo!”-t harsogtunk, majd futottunk az öltözőbe.

Nagyszerű tornaórák voltak, szép időben az iskolaudvarban, egyébként a tornateremben. Általában laza futással kezdtünk, majd bemelegítő, megmozgató tornai feladatok következtek.

Az óra fő részében az éppen időszerű sporttevékenységen volt a hangsúly: atlétika, szertorna, labdajátékok. Befejezésként soha nem maradt el a levezető lazítás, így volt kerek az egész.

Atlétikából futás, távol- és magasugrás, súlylökés voltak a kiemelkedőbb ágazatok. A teremben szertornával foglalkoztunk, bak, gyűrű, gerenda korlát, bordásfal, svédszekrény, kötél álltak rendelkezésre. Egy alkalommal, amikor „lyukas” tornaórán mégis beszemtelenkedtünk a tornaterembe, bakugrás gyakorlása közben a lábam beakadt és leestem. Társaim hazakísértek, anyu sápadt arcom láttán rögtön tudta, hogy baj történt, ám mire beszámoltam az eseményről, máris jól éreztem magam, hiszen inkább az ijedség volt nagy, nem a sérülés. 

A labdajátékok közül érintettük a kézilabdát, gyakrabban a kosárlabdát, de legtöbb időt szenteltünk a röplabdázás elsajátításának. A röplabda egészen elvarázsolt s még inkább szárnyakat kaptam, amikor anyu a tanárnőtől azt a véleményezést kapta: jó ujjaim vannak az „odbojkához”. VIII-ban választott tantárgyként (izborna nastava) a torna kapcsán természetesen „odit” választottam és az iskola „bé” válogatottjában szerepeltem, egy villanásnyit…

Ötödikben kötelező úszóoktatáson is részt kellett vennünk, a tanfolyamot Jurić Vlado vezette a Fekete fürdőben, ám erről betegség, majd fölmentés miatt lemaradtam. Képzésünkben jelen volt a talajtorna, csak kicsit más formában hódoltunk neki, igazából ritmikus sportgimnasztika volt.

Minden év május 25-én, Tito születésnapján a szabadkai iskolások nagyszabású tornagyakorlatokat mutattak be a Városi Stadionban. Ezek voltak a „szlettek”. A „szlettekre” való fölkészülés a második félév elején kezdődött. Eleinte a tornateremben, majd a tavasz beálltával  az iskolaudvarban gyakoroltunk, előbb osztályonként, végül összesítve. Az apró mozdulatok meghatározott zenére kapcsolódtak sorozatokká, s belőlük alakult a teljes ritmikus gyakorlat.

Külön szlettjük volt a lányoknak, külön a fiúknak, külön az általános-, külön a középiskolásoknak, de minden iskolában hasonlóan folytak az előkészületek. Április végén, május elején már a stadionba jártunk próbálni, ahol – esetünkben – minden általános iskola résztvevője jelen volt, és bontakozott a nagyszerű összhatás, ami majd május 25-ke délutánján teljesedett ki.

Aki ezt a szépséges, tömeges megmozdulást – olykor részleteiben, máskor teljes egészében – megálmodta és megvalósította, a mi, az én tanárnőm volt, Čava Marković-Keka!

Önmagunkat soha nem láthattam, hiszen résztvevője voltam a szletteknek, de úgy érzem, nagyszerű látvány lehettünik a lelátókat zsúfolásig megtöltő közönség számára.

Mit élt át ilyenkor az Alkotó? Biztosan izgult, és mert az adott maximumért maximumot követelt, bizonyára észrevette a legapróbb elmozdulást, a legparányibb hibát. De ha az összkép, a fenséges látvány még őt is elvarázsolta, bizonyára nagyon örült és büszke is volt. Talán nem annyira önmagára, mint növendékei teljesítményére.

Mi, a növendékei, nagyon büszkék voltunk rá. Imádtuk őt! Imádtuk az órákon, sportosan öltözve, melegítőben, amikor megkövetelte a rendet, a fegyelmet, a pontosságot, a munkát. Tudott szigorú lenni, s ha kellett, fölemelte a hangját. Ilyenkor gyorsan rendeztük sorainkat! Ám végtelen boldogan lestük tiszta tekintetét, mert pillantása szavak nélkül is sugározta a megelégedést, különös, cinkos mosolya az örömet.

Iskolán kívül, az iskolai ünnepségeken elegáns volt, finom kosztümök, együttesek, puha kabátok, kecses lábbelik hangsúlyozták alakját, járását, mozdulatait. Emlékszem, hogy egy alkalommal vasárnap délelőtt is berendelt minket az iskolába, próbálni, szorított az idő és föllépés előtt még csiszolni kellett a gyakorlatot. Esős vasárnap volt, az esőkabát alatt gyönyörű vonalú, szürke kosztümöt viselt, szeméhez illő, kékesszürke blúzzal, magassarkú cipőjét sárcipő – kalocsni – védte az utcai latyaktól.

Fölsős éveim során sok gyakorlat szereplője lehettem svéd paddal, szalagokkal, egyéb eszközökkel, vagy nélkülük. A szalaggyakorlat a legemlékezetesebb, mert látványosságban fölülmúlta a többieket. Mintha ma is hallanám a hangszórókból a bemondó szavait: „Nastupaju pionirke – Vežbe sa trakama”. A gyakorlat elején a színes szalagok még rejtve voltak a csipkegyárból kapott, sárgára festett „orsók” belsejében, piros anyaggal letakarva, legumizva. Aztán, a gyakorlat során eljött a pillanat, amikor „takarásban”, szoros körökben térdepelve, az orsókról levettük a piros kendőcskét, kiszabadítottuk a szalagokat, majd a körből fölállva magasba lendítettük a szalagerdőt.

Fehér együttes volt a föllépőruhánk (fölső és nadrágocska) és a zöld gyepen nagyszerű látvány lehetett a sok fehér ruhás lány, fejük fölött szivárvány szalagokkal. 

Gyakorlatainkat bemutattuk kisebb létszámú csoportban, kevesebb közönség előtt: este, reflektorfényben, a Kisstadionban, máskor, egy vasárnap délután, a Gyermekszínház színpadán, de jártunk nagyszabású versenyen is, Pancsován. Az éjszakát hideg osztályteremben töltöttük, a padokon szundikálva s tanárnőnk tanácsára nem vetkőztünk le, még a harisnyát is magunkon hagytuk, nehogy átfázzunk, vagy megfertőződjünk. Minden pillanatban a gondunkat viselte.

A pancsovai versenyen nagyszerűen szerepeltünk és euforikus hangulatban vártuk a hazafelé utat. A restiben csevapot lehetett venni, volt is zsebpénzem, ám inkább kölcsönadtam, mintsem magam ettem volna. Tudtam, hogy odahaza mindig hiányoznak a dinárocskák.

Különböző gyakorlatainkhoz különböző föllépő ruháink is voltak: fekete dressz, mellünkön piros alapon fehér betűs fölirat: Zmaj. Ismét máskor okkersárga, ejtett vállú, harangszoknyácskás selyemruha. Mert a bemutatókon azért a külsőségek is fontosak, persze, mértékkel. A hajunkat nem tupírozhattuk magasra, és csak enyhén festhettük arcunkat, szánkat. A lényeg úgyis a testtartásból, a mozdulatokból bontakozott ki: légies, könnyed, finom lépések, elegáns kéztartás, – a középső ujj mindig kicsit alacsonyabb fekvésben a többinél –, egyenes test-, büszke fejtartás, tiszta tekintet. Tanárnőnk instrukciói.

Figyelme lankadatlanul őrködött fölöttünk. Egy alkalommal, a stadionpróbák időszakában elmaradtunk, hogy a fiúkkal focizhassunk a hatalmas pályán. Hazafelé – épp az iskola előtt – összefutottunk a tanárnővel, aki megütközve kérdezte: – Ti hol voltatok?

–  A stadionban.

Ekkor kaptam tőle életem egyetlen pofonját, és kaptak a többiek is.

–  Mars haza! – vezényelt, mi pedig iszkoltunk.

Viszont arra is emlékszem, hogy egy május 25-ei, nagyszabású stadionbavonulást a díszpáholy tetejéről irányított. Kívülről tudta, ki, mikor, hogyan és hova végzi a menetelést, számontartotta az összes általános- és középiskolást, tanáraikkal egyetemben, és hatalmas, piros zászlóval a kezében intézte jeleit a vonulókhoz.

A tömegben mégis külön odafigyelt kedves, saját iskolájára, növendékeire, és amikor a díszemelvényhez értünk, a főpróbán tett ígéretéhez híven magasba lendített zászlóval jelezte: a magunk előtt tartott orsók helyzete most megváltozik, jobb kezünkben fölemelve, a balban hátra húzva köszöntsük a nézőket.

Oklevelek, emléklapok, érmek, serlegek özöne láncolta Keka nevét a Zmajhoz, mert odaadó munkája sok-sok tehetséget bontakoztatott ki, akik egyéni sikereiket neki köszönhetik.

Számomra, aki tanáraimat tiszteltem, becsültem, szerettem, Keka annyival volt több, hogy őt imádtam.

Majdan, amikor a gimiben Sutyit megismertem, s megkérdezte tőlem, ki volt az általánosban a tornatanárom, kapásból vágtam rá a választ: – Szabadka legjobb tornatanárnője!

Így hittem, így tudtam, így éreztem, így tartottam meg máig.