KRITIKA

A. Gergely András: Elsápadt mindennapok – avagy a hiányzó kép és az átélt változatok szocializmusa

Talán nem képtelen állítás, hogy sokan őrzünk korszakos képet „a szocializmus” évtizedeiből, képileg is sokfélét, impressziókból is széles körben válogatva. Sokféle politikai, történeti, hivatalos vagy alternatív összkép van forgalomban, jobbára a keserűség, a bosszú, a fájdalmak emlékével, de nem is egy a „jóízű emlékezés” tónusában. Valamit azonban elveszítettük közben, míg e sok „rendszertipikus” összkép kitermelődött. Mégpedig a személyesség, az emlékek, az átélések, a nem-politikai élményvilág tartalmait, melyekről szinte már nem is igen lehet érvényeset mondani, annyira körüllengik és helyettesítik immár az „objektivitások”, a rendszerkritikai szempontok, a sérelmek listái, a jólhangolt diktatúrákkal egybecsengő alulmaradások élménytömegei. Pedig megvan még „valahol” ez a korszak is, ha másutt nem, a családi képtárakban, múzeumi készletekben, a többnyire más időket is konzerváló vagy túlélésüket segítő gyűjteményekben, s végső soron az átélők tudástárában.

E tudástárak történeti rangú, szaktudományos feltárása oly sok helyen van forgalomban, hogy szinte követhetetlen: emlékező monográfiák, rendszerkritikus kiadványok, levéltári szövegközlések, kommemoratív tárházak, naplók, forrásgyűjtemények, tankönyvek, regények, filmek, narratív történetmondás dokumentumai sereglenek a kiadványok polcain. De éppen mert a sokféleség édes nyűgje már szinte minden családban és több korszakra is kiterjedő emlékezeti összképre is fókuszált, külön is és sajátosan személyes megbecsülésre is alkalmassá lesz olyan kiadvány, mely nem a sérelempolitika nevében követel valami (sosemvolt-sosemlesz) igazságtételt, hanem érzékenyen számol az érzetek, átélések, személyes hangú értékelések lehetőségével. Ilyen kiadványról kell (mert érdemes) szót ejtenem az alábbiakban, amikor Marta Botiková és Deáky Zita kötetéről, a Lányok és asszonyok a szocialista Szlovákiában és Magyarországon (1955–1989) – Ahogy két etnológus nő látta című munkáról készülök beszámolni. A könyv – alkalmasint tekinthető szövegillusztrációval díszített képes albumnak is! – épp az ellenoldali „szocializmust” idézi meg. A személyest, a leírható és elbeszélhető emlékanyag vallomásosságát, melynél a hitelesítés eszköze már magában véve is kettős: a könyv java része az összhangzatra épül, maga a válogatás és rendszerező szándék a kutató-szerző páros leíró szándékára, megnevező és illusztráló törekvésére támaszkodik, szűkebben a párbeszédre. Párbeszédre a kor szellemiségével és egyének ehhez kapcsolódó érzékenységével, párbeszédre a rokon „politikai táborban” és nemzet-szomszédságban eltöltött évtizedek hivatalos korképe és az egyének perszonális históriája között, továbbá párbeszédre egy szlovák etnológus és egy magyar néprajzkutató között, akiket e társalgás „ürügye” érdekelt, a nők helyzete és a nők önképe, a női történelem és a női értékvilág furasága, a formális história és a magántörténelem párbeszéde, melyet ketten és kétféle aspektusból válogattak össze. Elbeszél ez e kötet, mégpedig a megidézés leíró közvetlenségével, olykor képes tartalommal, a személyes jelentések hitelével és sugárzó gazdagságával, kiegészítésül a rálátás szomorúságát a belátás intimitásával gazdagító aspektusból. A népéleti-etnológiai szempont mindemellett nemcsak a képekben és rövid szövegekben kap személyes „hétköznapi szocializmus” arculatot, hanem a vállaltan női nézőpont által is, mely a két kutató egymásra hangolódását, eltérő szempontjait, közös határfogalmait, kölcsönhatásokra is figyelő tónusát a női történetmesélés választott hangnemében komponálja egybe. A leghitelesebben ezt éppen a Szerzők mondják ki: „Mit adott nekünk e munka? Megismerést, barátságot, sok szép pillanatot, meglepetést a témában, néha bizonytalanságot, hogy jól megértettük-e egymást. Együtt kerestük a történeteket, együtt kerestük a magyarázatokat…” S valóban ezt érzékeli az Olvasó is: a megértő szándék őszintesége, a két szomszédos ország és a vélhetően közeli nézőpont párhuzamossága is „elfogult” értelmezést kínál az „objektív” tudás helyett. Vállaltan szubjektívat, tehát garantáltan hiteleset is. Mert hát az objektív látkép mellett /konkrétan a kamera „objektívje”, magyarán optikája éppen a személyes nézőpont révén láttatja leginkább, mennyiben szubjektív mégis mindez/ a szaktudományos szempont adja az értelmező hangot és közvetlen összképet. A néprajztudomány addig, amíg a messzi és „általános” múltat hivatkozza, lehet lexikon-szócikk formájú vagy gyűjteményi adatbázis értékű – de hitelesen szóló és az Olvasónak is hitelképesen nyilatkozó leginkább úgy lehet, ha teret enged a személyes meglátásoknak, az átélést nemcsak „forrásközlés” formában közvetítésnek, hanem a privát történelem egyediségében megtalálhatónak is központjába állítja, amivel megteremti önnön hitelét és a rálátás hitelképességét is. Olyan hiányzó képet tehát, melynek megalkotására a női érzékenység és a válogatott események/fényképek egyedisége, a korszak eseményformákba rendezhetősége talán a legszemélyesebb késztetés lehetett…, ezzel egyúttal annak is teret adva, ami a személyesből közös volt, s épp így annak is, aminek közös mivolta csupán rendszertipikus látszat lehetett, mert egyénileg átélve egészen más.

Két etnológus, két helyi kultúra, két ország sajátosan eltérő „szocializmusa” kap itt hangot a párbeszéd, a közös értelmezés és megértés kísérlete közben – párhuzamosan két nyelven, egymással tükrözött magyar és szlovák oldalak, ám sokszor párhuzamos fotóanyag révén. Két életvilág női és asszonyai, szokásai és értékei, mindennapi élete és arculata jelenik meg az összhang jegyében. Párhuzamok keresése és eltérések változatai, hétköznapi életvitel és szokások körei, családok és szerepek, modellek és minták, szemiotikai rokonságok és mutatkozási hasonlóságok formálódnak egyetlen tárgyalási szerkezetbe, egyező és eltérő ünnepek, divatok, szokások, örökségek hangján. Az ötvenes évek közepétől a rendszerváltásig követik a Szerzők a közép-európai kronológiai vonalat, életközelből, minthogy mindketten az államszocialista rendszerben születtek és szocializálódtak, mindketten nőként élték át a politikai férfivilág és a termelési programosság nemtelen kényszereinek egyénekre kiható túlkapásait. Talán panaszkodhatnának is, és elbeszélhetnék, milyen volt „szocialista nőnek” lenni egy soha be nem teljesülő államideológia alárendeltjeként. Talán elbeszélhetnék, milyen volt lánynak lenni vagy asszonynak, kitelepített családban vagy kuláklistán, „deklasszálódó” polgárság tagjaként vagy háborús veterán leszármazottjaként élni, rendőrségi felügyelet vagy belső elhárítás által megfigyelt családtagként szocializálódni, kényszerlakhelyre telepítés vagy szociálpolitikai program részeseként életvitelt tervezni, gyermeket szülni, iskolába járni vagy személyes pályát remélni. Talán lehetnének kritikusabbak, felháborodottabbak, savanyúbbak vagy életviteli mintázatokat zord bírálattal ellátóak. Indulatosabbak, mivelhogy nemüknek a szocializmust építő rendszer látszat-előnyei nem kínáltak terepet, vagy elégedetlenebbek, hiszen csalódott életutak szemtanúiként leginkább ennek adhatnának hangot. Ám szemléletmódjuk mindennek ellenére a „minél objektívebb képet adni” volt, vagyis etnográfusként olyan témaköröket választottak, amelyekben megmutathatják a különböző társadalmi rétegek eltérő jellemzőit, „összességében a társadalmi, kulturális folyamatokat és a változásokat is.” S bár egymás mellett élő két népi-társadalmi kultúráról vallanak, mégis kiderül: „keveset tudtunk egymásról, mert talán soha nem volt elég idő, talán szándék sem a megismerésre, az összehasonlításra, a megértésre, a közös, a hasonló, a párhuzamos dolgok felmutatására. Mi most azt kerestük, arra koncentráltunk, ami összeköt minket, amit közösen és hasonló módon éltünk meg, amiről hasonlóan gondolkodtunk, ami hasonló bánatot vagy örömet okozott, amire rácsodálkozhatunk a másiknál, mert ezek segítenek a továbblépésben, az őszinte kapcsolatok kialakításában és megtartásában… Sokféle élet, sokféle sors” – így összegzik a bevezetőben az egyénekre és a közösségekre fogalmazott, a két ország női életútjait a születéstől az öregségen át a halálig követő, a mindennapi és ünnepi élet aspektusaira érvényes néprajztudományi szempontjaikat. Nem akarják „újraértelmezni ezt a korszakot, hanem társadalomnéprajzi szemlélettel, hagyományos néprajzi témákon keresztül szeretnék e korszak összetettségére ráirányítani a figyelmet” – nőként, kortársként, átélő szerepben.

Eközben felteszik a kérdést: mennyire általánosítható e kötetben a nők szemszögéből bemutatott szocialista Szlovákia és Magyarország? Válaszuk: a közelség és rokonság dacára „egyáltalán nem. Nem is ez a cél, hanem a mindennapi és ünnepi élet alakulásának a folyamatát szeretnénk árnyalni, miközben vállaljuk, hogy töredékes képet nyújtunk…” Nézőpontjuk a saját szűrőn, élettapasztalaton, élményeken keresztül szemlélt és értelmezett korszak, az ötvenes évek közepétől a rendszerváltásokig. Könyvük „visszatekintés, de egyúttal előre nézés is, mert ez a korszak, annak tárgyi és szellemi kultúrájának egy része velünk van, máig meghatároz mindnyájunkat. Ezt figyelembe véve mutatjuk be a két országban, hogy az élni akarás és az alkalmazkodás közben miként ragaszkodtak az emberek a hagyományos értékeikhez, hogyan éltek egymás mellett a szocialista ideológia által meghatározott új elemek a múlt örökségével a tárgyi, szellemi kultúrában, a társas kapcsolatokban, a mindennapokban és az ünnepekben. Számunkra a változások, a folyamatok bemutatása fontos.” Ennek láttatása volt tehát céljuk, s ehhez válogattak életút-elemek, meghatározó rítusok, ünnepek, divatok, életmódok sokaságából, hogy a két térség történeti és etnológiai szakirodalma mellé „más perspektívából” nézzenek rá e korszakra, és a két országban, azonos politikai rendszerben az emberek életét hasonlíthassák össze etnológiai szempontból és módszerekkel. Képek és szövegek harmonikus egységében beszélik el lányok és asszonyok életét, szokásait, felfogásmódját, körülményeit, vagyis azt a létformát, mely ebben a „mindennapi szocializmusban” meghatározta hogylétüket. Szuverén portré ez két szomszédos, rokon kultúráról, sorshelyzetről, életvilágról: „Az államszocializmus nem volt teljesen egységes rendszer, különféle vezetői, korszakai, keményebb, enyhébb időszakai is voltak. Mindeközben mi a nőkre összpontosítottuk figyelmünket, akik ekkor éltük, élték mindennapjaikat – működőképes vagy sérült családjaikban: dolgoztak, állásban voltak, lányok, feleségek, anyák voltak, gyereket neveltek, gondozták az öregeket, családi, társadalmi és politikai ünnepeken vettek részt, háztartást vezettek, főztek, takarítottak, szépek, divatosak voltak…”

Az általánosító, hidegen távolságtartó leírás helyett – noha a történeti, közpolitikai, sőt köznapi pillanatok széles körben hasonlóak lehettek – a szerzői szándék kiemeli a megértés lehetőségét: bár „országaink és a bennük élő emberek ugyanahhoz a közép-európai kulturális régióhoz tartoznak, közös történeti múlt és számos hagyomány köti össze” őket az államszocializmus idején is, de a hasonlóság és különbözőség egyszerre kísérte ezt a majdnem 40 évet. „Voltak, akik diktatúraként, mások normális rendként élték meg ezt a korszakot. De éltek, és az elnyomás, a nehézségek, a szegénység közepette is küzdöttek, nem adták fel, igyekeztek a nemi, korosztályi, családi, munkahelyi szerepeiknek megfelelni, saját és családjuk mindennapjaiban, ünnepein békességet, nyugalmat, boldog pillanatokat teremteni.” S talán igen, épp ez a nyugalmas látkép, a méltányos értelmezés, a közös kutatás, a sokszoros egyeztetés, belátás és megértés a meghatározó alaphangja ennek a kötetnek. S talán éppen ez az, ami a „létező szocializmus” korszakából kimaradt vagy elsápadt a mindennapokban. A kereső, megértő, egyedi hangú kutatási témakör így nemcsak a kollektív emlékezet változatait idézi meg, de a megismerés egy újféle útját is igazolja. Szaktörténészi szempontból meglehet, egy sor esemény vagy történés kimaradt (így nem „ötvenhatoznak”, „hatvannyolcaznak” a szerzők, nem kívánnak részletes korrajzot adni a rendszerváltó indulatok és évek előzményeiről, a lengyel eseményekről vagy a nyugati hatások „imperializmusáról”), viszont helyette látképet kapunk (s kap egy ma már ezt is csak filmekből, képekről, visszaemlékezés-töredékekből viszontlátó olvasói-korosztályi kör is) arról a világról, amit a divat látványos ízléskorszakai mellett az új családformák, a párválasztási stratégiák, a házasság és a válás, a lakásmódok, a munka és női szerepek a családban, a háztartások modernizációja, az átalakuló táplálkozáskultúra, a falusi divat és a városi, a vasárnapi ebéd, a lakótelepi körülmények, az élettársi kapcsolatok, a tisztálkodás, az üzemi konyha és a gázrezsó vagy a kukta csábereje, az abortusz, a mosás és a mosodák, az ünnepi konyha, a családi ünnepek, házasságkötés, a Mikulás, Karácsony, Húsvét, jeles napok és évfordulók, a csoportos névadás, a keresztelő vagy a templomi szertartások, a házassági évforduló vagy a temetés akkor mint társadalmi létmód lehetővé tettek. A „hétköznapi szocializmus” másképpeni arculatát idézi meg ezzel a kiadvány,[1] ahogyan a néprajz mint jelenkortörténet egy új tónusban ezt vállalhatja, s ahogyan két kortárs néprajzos, két kutató és két nő ezt feltárhatóvá, megérthetővé tenni törekszik. Használják tehát mindazt, amire a kor értékképzeteit, eszközeit, forrásait tekintve a muzealizálás törekedne, s azt is, ami a családi fiókok mélyén lapult mint esküvői meghívó, bérmálkozási emlékfotó, termelőszövetkezeti vagyonleltár, falusi örökség és városi modernizációs vívmány személyes archívumba került anyaga. Értelmezik mindezt a ma aspektusából, a tegnap emlékeiből, a két ország sajátos „népi kultúrájából”, s a múltat idéző tárgyi világ fotóival, emberi kapcsolatokra emlékeztető adattárával. Közgyűjteményi fotóanyag, családi emlékképek, ismeretségből beszerzett helyszín- és eseményképek, portrék és ezernyi más „lenyomat” illusztrálja mindezt, ami a szaktudományos szempontokon túl a közismereti tudás, a „leckekönyvekből” kimaradó intimitás, sőt a (jobbára férfiak által írott köztörténetírás mellett) női érzékenység és a válogatott események/fényképek egyedisége, a korszak eseményformákba rendezhetősége közben talán a legszemélyesebb késztetéséből kifejthető volt. Az elsápadt szocializmus így – ha nem is nyerte-nyerhette vissza látszatokkal teli presztízsét és ideológiai tévképzeteit – az értelmező utókor számára forrásként marad meg – ezáltal pedig a nyugalmas értelmezés, a közös kutatás, egyeztetés, belátás és megértés alaphangja lehetett a kötetnek. S talán éppen ez az, ami a „létező szocializmus” korszakából kimaradt vagy elsápadt a mindennapokban. A kereső, megértő, egyedi hangú kutatási témakör így nemcsak a kollektív emlékezet változatait idézi meg, de a megismerés egy újféle útját is igazolja.


[1] kiadja az ELTE BTK (Közösségépítés: család és nemzet, hagyomány és innováció c. Tématerületi Kiválósági Programja keretében) és a pozsonyi Comenius Egyetem szakmai együttműködésével, Budapest, 2022., 340 oldal

A. Gergely András