ESSZÉ

A. Gergely András: Búgócsiga – állóvízben

Nem, a cím nem elírás. Csak tónus. Képtelen rálátás, bekukucskálás, leskelődésre invitálás egy magashegyi hotel drága bárjában ücsörögve, s visszamerengve a hátrahagyott emberiség, a haverek, a kicsinyes irigységek és lepukkadt kisvárosi világok kisebbségi szigetére. Visszatükör, de ferdített kép is, kukucska, leskelődő eszköz, amely – ha nem is tengervíz magasából, de a lehetetlenül kiszolgáltatott kisvárosi létek szintjéről – a magasságosba fordul, ahol azonban alkalmi vágyképeknek csupán hadihajó-szürke visszfénye tükröződik, meg a mesélés heve és indulattalansága, egykor-volt-fénye, egyre mocskolódó reflexe. Körkörösen, önmaga körül pörgősen életképes ez a víziónak is kevés rejtelem, melyben holdat ugató érdektelenségben halad ez az állóvíz-lét. Avagy kisvárosiságban, aminek poros és álmos kietlensége megül a falombokon és a terep tértelenségén, a kocsmában is fölismert egykori srác elszármazotti érdektelenségén és érdemtelen kapcsolatainak reménytelenségén.

Csiki László sugárzóan poros kisvárosi jelenetei a magára maradt kisebbségi léttel kibékülő, a kicsinyből az épp-csak-több felé ácsingózó hamisságok, a hazudott otthonosság társadalmi tőkeképessége felé nyitnak. Vagy netán robinzonáddá lenni akaróan, egy remélt világba visszakerülni lomposan, egy pusztulás elől egy még biztosabb felé evezgetni reménytelenül. A Hazugok szigete valójában csupán érdektelen félsziget,[1] még ki- s bejárata is van, sőt vasútállomása is, mely olyan mód lepukkant, ahogyan az egy vidékiségben dukál, s lézengő egzisztenciái is épp olyanok, mintha a periszkóp a semmibe fordulna, vagy ellenkezőleg lesnénk vele, befelé a létbe, a semmit sem érő kisszerűségbe, az okádnivaló unalomba, napsütésbe, poros szélbe, esőverte ablaküveg szürkéjébe. Egy villanó bicska a pincér közelében, egy mezítelenül napozó patakparti nőalak, egy „végigmegyek a főutca közepén” elszánás, egy nehezen összetoborzódó baráti összejövetel, egy menetrendszerűen elalvó busz-sofőr, egy eladó menyecskék libbenését követő krapekos hókuszpókolás minduntalan azt a visszatekintést idézi, amit a semmire-se-érdemes-visszaemlékezni oktalansága és az elvágyódás bénult reménytelensége egyszerre sugall. A hazugok nem gonoszak, nem éppen álságosak, csak esetiek. Létük nem a léthiány, csak a sehollét, szigetlét, reményfosztotta moccanás-képtelenség. A „minden, ami kisebb valaminél” kisebbségi sors-élménye itt sűrítve érvényesül. Maga a helyi lét, a lokális zártság, a kiugrás-remény hiánya, az elmentek bámulata, a visszatérők tisztelet-övezte kételye ül véges-végig a műben.

Mintha öt novella lenne a kötet, mintha a jellemkarakterek már egy körképet adhatnának, mégis egybefüggő a folyam, ha ugyan folyni bármerre tudna is. Állóvíz, ahogy egykor sokak sejdítették az ilyesmiről – elhagyott sziget, magány-robinzonok péntekhiányos kisugárzásával, eső-sem-koptatja fülledt érdektelenségével. A Kántor Lajos írta utószó, melyben elhelyezi az epikus kompozíciót a romániai magyar prózairodalom horizontján, „már-már társadalmi” miliőről beszél a mű kapcsán, kisvárosi körképről, melyben a „rövid történet” szerepe a (vélhetően sepsiszentgyörgyi tónusú) mikró-miliőben olyan megfellebezhetetlen boldogtalanság tükre, amit periszkóppal sem lehet már mustrálgatni. A főhős Bé (kibontva Búgócsiga) ifjúsága kisvárosába visszatérve talán semmi másért sem megy, mint hogy a főtérre kiállva elharsogja üdv-dalát, a lenéző monológot, az ölelő hiátust, a reménytelenség vakreményét. S ami történik, az mintha a pók fészkébe, lassúdadan szőtt hálójába akadás folyamatszerűsége, a leskelő állapot vigasztalansága mentén lenne érzékelhető. Amire visszalát, az csak a romok romlása, a srácok pocakosodása, a megmaradt flegmák kibomlása az érdektelen és érdemtelen randevú alkalmával, a kirakatok mocskolt tükrében végigvonuló semmilyenség, a szigetvilágba szorult közösségtelen magánylét. Vagány ez a lét, telített a krapekos harsánysággal, csajos függeszkedésekkel, sörös intimitással és vízimalmos nyikorgással, de jó mélyen leülepedett mindaz a képtelenség benne, aminek látására még a pók sem kíváncsi valójában. A Hazug, s minden hazugok világa meg épp annyi, amennyit a novellányi tempó, a szélfuvalomra váró nyári hőség, a bárgyú sebzettség és reménytelen boldogságosság kínál. Csiki akár a messzi tengerek szigetéről, a vágyak és holdbéli távolságok menhelyéről is írhatna – de tónusa és eseménymenete perfektül tükrözi a sose-lesz-másképp magabiztos ígéretét.

Ha nem is „súlyos” mű, Csiki életművében elhelyezhető szerepe van. Saját létünkben is – hisz kinek ne lenne ifjúsága szigete, vágyak partja, patakmenti álmok gyűjteménye, harsánykodó későkamaszos érdektelenségről való emlékanyaga. Fontos tónus, kivételes kímélet, megértő intimitás ül a könyvben – s bárki ilyenre vágyónak setét délutáni fák alatti alapélmény lehet.

Már ameddig be nem köszönt a lefekvés unalmának korai órája a templomtorony felől.


[1] Hazugok szigete. Komp-Press, Kolozsvár, 2013., 160 oldal

A. Gergely András legutóbb a Szöveten: