VERS

Ocsovai Ferenc: Bíbor esküvő

Már a násznál és a szívek viszont-eljegyzésnél
is lehetett sejteni. Már csírájában ott hordozta
a pusztulást ez a frigy, mint egy homunkulusz,
ám a szenvedély elvakított, eltompított minket,
és amíg megrablott csókokkal vigasztalódtunk,
halogattuk a végső megoldást, az Endlösungot,
és megvártuk az utolsó pillanatot, amikor már
Isten színe előtt kellett vallanunk érzéseinkről.

Halott volt, amikor pedig még meg sem született,
és elvetélt gyermek volt mindig is a kettőnk ügye,
mégis úgy szövögettük a negédes, forró egyesülést
mintha az égiek minket egymásnak szántak volna
és illó viszonyunk vasszilárd self-talapzaton állna –
pedig a mélyben már akkor is fortyogott a magma
és lehetett tudni: bábeli tornyunk csúnyán összedől
majd alattunk, ám naivan hagytuk, hogy a mefisztói
tagadás tort üljön fölöttünk. Így dacoltunk a Sorssal.

Holott az igazi választás csak látszólag volt a miénk,
és tök mindegy volt, hogy a piros vagy a kék kapszulát
szeretnénk-e bevenni: mindenképp a zsarnoki Mátrix
fogságában ragadtunk. Álmodoztam rólad, pedig már
hamvába hullt, porba omlott álomban éltünk akkor is,
amelyben a jövőt ismertük, tudni igazán róla mégsem
akartunk. Csak gyűjtöttük a gombamódra szaporodó
emlékeket, és bájos virágcsokrokat kötöttünk belőlük,
hogy majd jók lesznek azok egy napon az esküvőnkre,
bár akkor még csak megneszeltem, de nem tudhattam
biztosan, hogy csak én képzelem el néha a Tátrafüred
és Poprád környéki csúcsokat, ami ugye kettőnk közt
félúton van valahol; ahol kerestünk volna egy ormot,
egy kiálló szirtet vagy fenyvesekkel kibélelt völgyet
a vadonban, ami különös tót házasságunk cinegefészke
lett volna, de egy nem kívánt terhességre rímelő, sanda
ösztön már akkor azt mondatta veled, ez az én kárpátus
lelkem hagymázas őrülete csupán: egy éretlen badarság.

Vannak azért még most is éjjelek, hogy a hegyek között,
üde, falusi harangszóra és csintalan madárdalra ébredek,
és eszembe jut, hogy sietnünk kell, mert nem érünk oda
a templomba és lekéssük a szertartást, majd egy villanás,
és máris látom, ahogyan unott arccal az oltár felé lépkedsz
bíborvörös menyasszonyi ruhában, a rózsaszirmok viszont,
amiket a szőnyegre hintettek: édes vércsöppekké változnak,
és vaddisznóként, sivalkodva vetik szemünkre, hogy ők nem
válhatnak már sohasem valóra, mire a kedves násznép feláll,
de az ő tekintetükben is már csak démoni erők vicsorognak:
pupillájukban mérgesen táncol egy-egy hervadó kis embrió,
mint amilyen maga ez a beavatkozásra ítélt vágyakozás volt,
amely fel sem nőhetett, ki sem fejlődhetett igazán. Hallom,
ahogy a Moldva, Odera, Hernád és Duna operamuzsikáján
lefelé úsznak egy semmivé lett élet szétrepedt, meddő petéi,
mintha egy féltékeny fekete özvegy hálójába kerültek volna,
aki hol te voltál, hol én, hiszen ketten együtt fojtottunk meg
minden gyermeki gondolatot, amelynek volt még némi értelme
a jeges, téli sötétségben, amelybe egymást bömbölve taszítottuk,
miközben a lábunk alatt, a templom fapadlóján szivárgó hideg,
skarlátszínű folyó addig duzzad, amíg be nem teríti teljesen
testünket a múlt valamennyi elhazudott mosolyával együtt
előbb térdig, aztán derékig, majd nyakig és bár nyitva van
még az egyik ablak, amelyen át kimenekülhetnék a fényre;
én a teremben maradok és még mindig zokogva gyászolok,
mivel nem esküvő volt ez, hanem temetés már a legelejétől,
amely keblemben mégis második, égő keresztelőként lüktet –
pedig ne hidd, hogy téged siratlak. Nem. Csak szerelmünket.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: