PRÓZAIRODALOM,  TÁRCA

Juhász Zsuzsanna: Egynegyed tüdő

Jól van, na, igazad van. Visszafoghattam volna magam a csontokkal.
Pedig csak kettőt adtam neki, azokat is egymás után, de mit csináljak. akartam, szívből akartam, hogy legalább a kutyám annak érezhesse magát, aki.
Hogy legalább a kutyám, és nem is mindig, de kutyának érezhesse magát, na. Bár öreg, és nincs is hozzászokva, de derekasul elbánt a csontokkal.
Mutatta nekem egész éjszaka, hogy lehet, hogy az ember, ha akarná, se tudná elfelejteni, hogy kicsoda.
Vagy hogy még más is, nem csak buta, ha hiába harcol a digitális világ kihívásaival, és nem csak csóró, ha alig marad pénze a levonások után. És ne bíztass, hogy de hát az ember csúcsragadozó, azért, mert össze-vissza lődözheti az állatokat. Dehogy az, mondjuk a jegesmedve igen, mert vastag a bundája, és meg tudja fogni magának a mindennapi betevőjét. Ha nem, akkor tud éhezni. Boldogan, várakozón éhezni. Nem rettegve, mint az ember, nem szégyenkezve, mint az ember. Pedig az ember az alázatosságát adta cserébe, az alá-fölérendeltséget, a szófogadását, hogy emberek közt lehessen. Hogy ne űzessen ki, ne szaggatódjon ki minden emberi kötelékből. És hiába, sokszor hiába.
Mert nézd csak ezt a lapos, remekbe szabott medencecsontot, aminek simasága szinte magához vonzotta az izmokat az evolúció során. És nézd csak, milyen szépen körberágta a kutya. Amiről nekem a nagy, kör alakú asztalok jutottak eszembe, jelképei a valódi demokráciáknak. De a csak annak mondottaknak is.
De nekem már nem is szabadna ilyesmikre gondolnom, az én öregsegélyem olyan kevés, hogy be se engednének sehová, semmiféle körkörös asztalhoz. Szavam meg hogy is lehetne ilyen csekélyke bevételnél. Különben is jönne az áldozathibáztatás. De tényleg, a szegénység olyan, mint a nemi erőszak. Biztos te csábítottad magadhoz, biztos te öltözködtél túl színesen, miért is festetted ki a szád. Hát jó, hogy félretettem, amikor dolgoztam. Annyit túlóráztam, amennyit lehetett. S mivel segítő szakmában dolgoztam, mindig elkaptam a legvirulensebb vírust, baktériumot. És persze, hogy dolgoztam betegen is, felgyógyulóban. Mikor az ember már nem fertőz, csak az erőfeszítésektől pukkasztja szét a tüdőhólyagjait.
Úgyhogy a negyed tüdőm biztosan ráment a nagy igyekezetre. Hogy én mesebelien vasgyúró vagyok. Mert csak hülye voltam. De most már mindegy is, hogy én a tüdőm egy darabkáját adtam, hogy most itt ülhessek.
És nézem, hogy a kutya már a combcsontnál jár. Két lába közé fogja, és úgy rágja. Végül is, nincs ezen semmi látnivaló, így eszik a világ összes kutyája.
De még a varjak is leszorítják az ételt a lábukkal, csak a galambok nem. Hogy is maradhattak meg így. Tán úgy, hogy megesznek mindent, már rég mindenevők. Szívesebben eszik a nyálkás párizsit, mint a magvacskákat. Mire itt atomháború lesz, addigra képesek lesznek mindent eltüntetni. Ők fogják eltakarítani a sugaras hullákat, hogy ne legyen járvány a megmaradottak között.
Addig meg kiviszünk a minden megmaradt kenyérneműt a parkba a kutyussal. Goethe ibolyamagot hordott magával, és szétszórta Weimarban, hogy legyen ott sok helyen a kedvenc virága. Én a madaraknak szórok ennivalót. És eljön az a nap is, mikor embereknek adunk enni útjaink során.
Nem tudom, mennyi idő kell még ehhez. De én szórok, a kiskutya lefekszik és figyel. Pásztorolja a madárrajt, éli kifelé az ösztönét, ahogy kell. Hisz erre szelektálta az ember. Hogy jó őrző legyen, s akkor, s utána könnyű lesz az álma. Ahogy az enyém is. Azután, hogy török. Töröm a kiflit, egy falatot a számba teszek, egyet a madaraknak dobok. Oda se figyelek.
Csak csinálom ösztönösen.

Juhász Zsuzsanna prózája korábban a Szöveten: