I.
Az asszony mesélte, és nem is nekem, hanem valaki másnak. Mert én tovább kérdezgettem volna a gyerekről.
aki valami jó keleti országba ment dolgozni. Diplomával, jogosítvánnyal, mindennel. Azaz szép fehér bőrrel a milliónyi sárga közé. De innen ment, mondom, kb. akkor mikor itt szétzilálták a mezőgazdaságot és millióknak kellett munkát biztosítani,. Ebben az agrár-ipari országban, ami úgy látszik, tele van öntözésre alkalmas folyóval. Mert akkoriban folyton a hidakról ugrottak le az emberek.
De ez a gyerek még időben elment, és kapott szép házat is a munkája mellé. És kapva kaptak volna őutána is, ha máshol akart volna dolgozni. De nem, a fiú még csak meg se nősült soha. De minden reggel átment a bádogvároson, át a kolduló gyerekek között, át a színes ruhás nők, fehér gatyás férfiak között. És minden nap, hogy megbizonyosodjon, van élet biztos megélhetés nélkül is, van élet munkanélküliként, ha úgy hozná a sors. És van nő is és gyerek is, ha itt kell lennie a nőnek, és itt kell születni a gyereknek. Tán még adományt is vitt oda, én nem tudom. Vagy éppen hogy végigrobogott felhúzott ablakokkal és megkeményített szívvel. De az biztos, hogy nem nősült meg soha. És télen, mi lesz velük télen, kérdeztem.
Ott nincs tél soha, mondta az asszony. Hát úgy nem nehéz, gondoltam. Kimosni mindennap az egyszál szép ruhát. És aludni, míg meg nem szárad.
Akár egy mesében.
II.
Nem szólok, nem szólok, persze hogy nem szólok. Gyászol a gyerek, most szakított a barátnőjével. De tényleg, ő folyton érzelmi életet él, észrevetted? Míg mi, a szülei pókerarccal gyűjtögetjük a túlélési praktikákat. A pókerarc meg azért kell, nehogy megijesszük a drága gyereket. Végül is, hadd mosson. Hadd vigye végig a nagy elhatározást, hogy elűzi az ágyneműjéből a lány illatát. Igaz, másodszorra mos ki mindent, mert előszörre megbüdösödött a ciha a lassú száradástól. Bár lehet, hogy nem jó szó a ciha, de szerintem idáig még nagyon szépen türtőztettem magam. Most meg megy a szárítóprogram, ami ugye négy óra áramhasználat. De ha jól emlékszem, az asszony azért pofont kapott a férjétől, hogy kiloccsantotta az öntözővizet. Amit messziről hoztak csónakkal a szigetre. De amikor meghalt az egyik fiuk, hagyta, hogy felesége zokogva tépdesse kifelé a palántákat. Létük alapját. Mert ami muszáj, az az érzés, hogy valakinek kell érezni is. Ha a férfinak nem szabad, akkor a nőnek.
És látod, ha a nőnek se szabad, akkor a fiúnak. Mert ez a mi legnagyobb ajándékunk őneki. Pont most, mikor egész Európa a téltől retteg. Azaz előre fél már, hogy fázni fog, hogy a kormányok tehetetlenül fogják széttárni a karjukat a gázhiány miatt. Akkor, és nem máskor, hanem most. Pontosan most kell szakítania a gyereknek. És próbára tenni a mi türelmünket és jóindulatunkat őfeléje.
Mert amíg ő érez, és dühödten mos, addig én taposom el magamban sorban a szentségeléseket. Hogy ez a kis szajha legalább a tavaszt várta volna meg. S egy szép napsütéses napon rakta volna a fiunk elé a mobilját. Hogy megmutassa neki, más fiúkkal is beszélget. Jutna neki minden ujjára tíz.
De olyan biztos nem, aki megkockáztatná, hogy kitagadja a családja az energiapazarlás miatt.
Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?