Rigó Tibor: Játszanék

Átjárt a fagy
a hűvös szelek már
üreget vájtak
csontjaimban
korhadt fakeresztek
lábánál
ahol rozsdás pléh
Jézus nézett le rám
lezárt szemén
mint a megalvadt vér
úgy hagyta meg nyomát
a végtelen
idő
melléig folyt a sötét rozsdalé
ott mormoltam érted imákat sorban
amíg ajkamra nem fagyott
a szó
és meg nem untam
de ma már játszanék
én is
az volna a jó
ha kacajtól fetrengnénk
és éjfélig
bömbölne kócos fejünk felett a rádió
játsszunk már peregjünk ketten
mint a bolondos évszakok
fetrengenek a kertben
némelyik kótyagos
mégis csak szép
ahogy játssza a szerepét
én virágot festek majd
leszek szép tavaszod
tárj hát ablakot gyorsan
engedd be a fényt
ne zárd ki a Napot
és te hajolj majd fölém
mint nyáron a fák dús lombja
fülembe súgsz
gyere pihenj meg
karomban
és ha már kifújtuk magunkból a belénk ragadt rozsda port
mikor már szinte
fojtva karolsz át
rám fonod magadat
mint öreg fatörzsre az örökké zöld borostyán
én színekbe mártom fürtjeim
sárgát és vöröset lobbant
a szél majd odakint
és az ősz is
csak nekünk dalol
levél leszek rólad lehulló
már
a semmi lomb
avar a földön és ott te festesz rám színt
csillámot szórsz le rám
ezüstös dérrel fested meg ereim
aztán tél leszünk ketten
kósza hópehely
csendesen lebegünk
az égből le a föld felett
leülünk ketten a korhadt
fakereszt alá
ahol a pléh Krisztus
testét rozsda írta alá
ott leszünk tavaszig
hófehér takarók
és elkezdjük újra majd
virágot festek neked
egy ébredő tavaszon.

Rigó Tibor verse legutóbb a Szöveten: