VERS

Szente B. Levente: Ahol gyakran eljárok

Ha egy poharat becsomagolnak, ráírják, törékeny. De az ember törékeny voltára senki sem figyel.
(Szabó Magda)

Borgesre, ő onnan is tudja miért, ahová lenni vágyott

ahol gyakran eljárok,
valami furcsa okból kifolyólag, azt a helyet
utak takarják, csak úgy ömlenek szét rajta a színek,
gomolyog, rotyog felettük a bűz, eltakar mindent,
hová lett a fölszagú pázsit, a megannyi rét,
a rengeteg virág, a dudva, a parázsszemű sok
csipkebogyó, a galagonya, a martilapú, magas fűben
a vadnyúl, kökényesből merre tűnt el a csalogány,
apró szemeivel miért nem néz rám, miért nem hallom
hát énekét ökörszemnek, pacsirtának, ki mondja meg,
kérdezte-e meg valaki, hová lettetek, ti folyton csörrenő
szarkák, vadgalamb miért nem,
s a közeli erdők hangja széllel szemben, fákként is egyre kevesebb,
ki gondol arra, hogy alattuk ott fekszenek a régi ösvények,
ennél többet nem tudni róluk, tagad az emlékezet,
bezzeg a történelem – az igaznak, hamisnak prófétája,
azt mondják egyesek, hej, azok a szövevényes utak, a helyet
foglaló, pöffeszkedő, sima és egyenes kacskaringós utak,
szélükön a befogott fehér szájú fák, na – kérdezem én,
én a fennkölt, na és az elágazások előtt,
a megannyi imát halló tetthely, a szent kutak, források, fákról aláhajló
szalagok, nagy, behemót köveken üzenőfalak, hiányoztok,
amikor a könyvtárról írt,
vajon jutott-e eszébe a kimondhatatlan, az úttalan út sora,
sava-borsa, keserű-édes bora, mindannak amire cifrán
mifelénk káromkodni szoktak ugyan, hogy mást ne mondjak, mit
csak ember szíve-nyelve még megérthet, felfoghat, megérthet,
vagy csupán egyetlen nagy könyvet vett figyelembe, azt, amelynek
lapjait élők és holtak írták, a megnem születettekről, mit
mondjak neked – lám, máris sokat, eleget fecsegek,
nézd – falu tornya integet, hazafele kanyarít az idő, az ígéret,
anyám odafent látom, már küszöbről integet, míg
apám titkon keresztet vet, így örülnek mind, fiuk hazaérkezett,
ahol gyakran eljárok, ott jönnek szembe velem
mindenféle tettek, a dolgokat elkövetők,
ahol gyakran eljárok,
azok már csak a temetők, jól tudom, folyton beléjük botlok
és már csak akkor sírok,
ha menetközben szerelmespárt látok összebújva,
inas, bágyadt kezük szépen összefonva,
remegve simítják ki egymás homlokán
a szürke tincseket.

Szente B. Levente verse legutóbb a Szöveten: