Balla Lajos-Laci: Visszatérő emlékek (2.)
15 min read
Balla Lajos-Laci
Emlékek az általános iskola felsős osztályaiból
Rájöttem ismét, milyen viszonyt ápoltam a szerb szerb nyelvvel. Mivel utcánk volt a határ a Tópart és a Kolónia között, így barátság alakult ki a szerb és montenegrói gyerekekkel is. Legjobb barátaim Duskó és Gyorgye, a borbély Zsiga bácsi (a szerb nevét senki sem tudta, mert a kisgyerekektől a felnőttekig ilyen névvel tisztelték meg) fiai voltak. Már felső osztályokba jártunk, általában délutánként, amikor már ráuntunk a rongylabdával való játékra vagy a csülközésre, esetleg a „lipézésre” (pillangók üldözése és leütése lecsupaszított akácággal), leültünk egymás mellé a szomszéd ház előtt kezdődő nem nagyon mély árok partjára, majd (leggyakrabban a bal) hüvelykujjunkat szopva elmerültünk a világ dolgairól való gondolkodásban. Nagy néha, ha egyikünknek eszébe jutott valami fontos, megszólaltunk. Persze, mindnyájan magyarul, sőt még ők is egymás között inkább így beszéltek, egyedül az apjukkal társalogtak apanyelven (mivel édesanyjuk is magyar volt). Azt még hozzá kell tennem, ez nemcsak rájuk, hanem szinte mindegyik szerb gyerekre érvényes volt, még azokra is, akiknek nem magyar volt az anyjuk. Így hiába értettünk minden általuk kimondott szerb szöveget, egyszerűen képtelek voltunk megszólalni szerb nyelven.
Ezek alapján érthető, hogy nemcsak a központban, hanem még a tóparton élő gyerekek többségének is gondja volt az iskolában a szerb nyelvvel. Ráadásul még az iskolában a szerb nyelv tanítása is sok kívánnivalót hagyott maga után, hiszen nemcsak az irodalmi művek elemzését és mesélését, hanem még a nyelvtani szabályokat is na meg azok gyakorlatban való használatát is meg kellett tanulnunk. Esetemben ez úgy valósult meg, hogy az előző mondat kellett szavához oda kell még illeszteni a volna szócskát. Ugyanis egészen a hetedik osztály harmadik negyedévéig szinte semmit sem magoltam be, mindent amit hallottam, azonnal megegyeztem, még a verseket és a meséket is egy-két olvasás után szinte hibátlanul vissza tudtam mondani. Ekkor volt, hogy szerb-horvát (ez volt a hivatalos neve) nyelvből intőt kaptam a tanárnőtől, ráadásul ígéretet is, ha egy héten belül nem tanulom meg az igeragozást, meg kell ismételnem az osztályt. Halál helyett volt a magolás, de egy hét múlva lefeleltetett, utána meg is dicsért: látod, képes vagy rá, szerencsére egy nappal később már nem volt kíváncsi a tudásomra, mert akkorra, amilyen „gyorsan” megtanultam, úgy el is felejtettem mindent.
Meg kell említenem még egy emléket, amelynek a közelmúltig csak részleteiről tudtam volna beszámolni, most pedig olyan apró epizódok is felvillantak, amelyek sok mindent – higgyék el, még számomra is – érthetővé tettek. A felsős koromban osztályfőnökünk az anyanyelvünk, a magyar nyelv tanára volt, de közülünk sokan (köztük én is) nemcsak ezért kedveltük, Ami biztos, neki köszönhettük a magyar nemzet legjelentősebb történelmi eseményeinek megismerését, ráadásul, ha kellett, minden egyes tanítványát körömszakadtáig védte. Már végzősek voltunk, amikor az osztályfőnöki órára szomorúan, szinte sírva érkezett. Kezdetbe hiába kérdezgettük, de amikor látta, hogy hajthatatlanok vagyunk, röviden elmesélte, az iskola igazgatója valami miatt el kívánja üldözni a munkahelyéről. Akkoriban – fogalmam sincs, miért, de – főleg a fiúk unszolására megválasztottak osztályelnöknek, utána, valamikor tavasszal pedig az osztály ifjúsági elnökének is. Hiába szabadkoztam, hogy nem lehetek, hiszen én nem vagyok tizenöt éves mint a többiék, az előírások szerint pedig csak ilyen korúak lehetnek az Ifjúsági Szövetsége tagja, ráadásul azt se felejtsék el, néhány hónappal előtte töltöttem be a tizenharmadik évemet, mindez nem segített, még az oszi is melléjük állt, mivel az osztály tagja vagy, a többiek pedig téged szeretnének megválasztani, el kell fogadnod.
A panasszal teli osztályfőnöki órát néhány nappal követő időpontra összehívták a község mindegyik (nemcsak iskolai) ifjúsági elnökét. Nagy díszbeszédek hangzottak el arról, hogy miért is fontos az ifjúsági szövetség, mi mindent meg kell tenniük az elnöki posztra kiválasztottaknak, mindezt ráadásul nem röviden tették az idősebb (nem ifjú) aktivista személyek. Az utolsó felszólaló még biztatott is, most itt az ideje és a helye, mondjuk el milyen nehézségeink vannak, ők biztosan segíteni tudnak. Mivel senki meg sem mozdult, nemhogy beszélni akart volna, ezért én kértem szót és röviden elmondtam az oszitól hallott problémát, a végén csak annyit mondtam: „Nem adjuk az osztályfőnökünket! Köszönöm, hogy meghallgattak”. Addig sem volt hangzavar, de egyszerre halotti csend lett, az ülést pedig berekesztették. Már indultam volna hazafelé, amikor hozzám lépett a városelnök (akkoriban tilos volt polgármesternek nevezni), megköszönte a beszédemet és megígérte, intézkedni fog.
Sajnos, hogy akkoriban a „majd intézkedni fogok” nem jelentett semmit, arra gondoltam, ha nem is lesz eredménye a felszólalásomnak, legalább tudnak az osztályunk problémájáról. Talán emiatt, a másnap megjelent Magyar Szóban beszámoltak az összejövetelről, a legfontosabb üzenetnek az újságíró azt tartotta (nem tudom szóról szóra idézni, így csak a lényeget írom le): az általános iskolás tanulók bele akarnak szólni az iskola igazgatásába! Ugyanaznap hivatott a községi ifjúsági elnök, a találkozón látszott rajta, megkapta az elkerülhetetlen fejmosást, mert hiába dicsért meg a felszólalásomért, utána jött a de, nem kellett volna ennyi ember előtt, elég lett volna csak neki szólni, de sebaj, a városelnök megígérte, hogy elintézi, akkor biztosan úgy is lesz. Ami biztos, az oszi a tanév végéig az iskolában maradt, utána – saját kérésére – távozott a város másik általános iskolájába, habár (szerintem: meglehet) nem kellett volna, mivel az igazgatót leváltották.
Egy-két epizód a közép- és a főiskolából
Igencsak érdekes, azt hittem, mindenre emlékszem azokból az évekből, amelyet a középiskolában, illetve a főiskolán töltöttem el. E hitemben erősített meg a ma már évenkénti találkozás az akkoriban érettségizett osztály- és évfolyamtársaimmal (igen, mert ennyi év után a létszámunk annyira „redukálódott”, hogy a mi természttudományi osztályunk és a velünk párhuzamos társadalomtudományi »néhai Dódi bácsi matektanárunk szavával: leány-« osztály „túlélő” tanulói együttesen tesznek ki egy rendes osztálynyit), hiszen ilyenkor nem sajnáljuk az időt, kibeszélünk minden az idő tájt átélt örömet vagy bánatot okozott történést. Mégis most megtörtént a csoda olyan eseménysorozat ugrott be az emlékeik közül, amelyről még az akkori társaim sem tudhattak, mert nem vertem nagydobra, én meg – ezek szerint – el akartam felejteni.
Harmadik osztályosok voltunk és már szeptember elején meghirdették a Középiskolások Művészeti vetélkedőjét. Akkoriban a Beatles és a Doors együttesek dalainak hatása alatt voltam, ráadásul a hazai, mind pedig a magyarországi rádiók és TV-k is tömény amerikaellenességgel telítették meg a híradásikat a vietnámi háború miatt, így eldöntöttem megkísérlek írni egy háborúellenes verset, amit pedig amint kész lett, eljuttattam a szervezők címére.
Mai szemmel állíthatom, valódi förmedvény sikeredett, egyedül az első két sora maradt meg az emlékezetemben, valószínű azért, mert legalább ott még létezett valamilyen rím, a többit pedig még én is – miután beküldtem – kínrímként értékeltem. Remélem, ha elolvassák, velem együtt fognak szörnyülködve röhögni:
„Újság, rádió hozza a hírt: Vietnám szenved,
Amerikaik és szövetségeseik feldúlták a csendet…”
Mivel az értékelés nagyon egyszerű volt, hiszen senkit sem szerettek volna megalázni, csak annyi volt a szöveg (átmesélve): ők költeményeket vártak, nem dalszövegeket,
Ezek után elment a kedvem még a kísérletezéstől is, így legközelebb valami irodalomra hasonlót a végzős osztályban, az anyanyelvi próbaérettségire írtam. Mivel két témát kaptunk, nekem nem tetszett a példaképről szóló, ezért a másikat – már nem tudom a pontos nevét – de valami erőszakellenes volt. Anyanyelvből, különösen az irodalomból szinte mindent értettem és tudtam, hiszen nemcsak a kötelező és ajánlott műveket olvastam, de leginkább Rejtő Jenő írásai kötöttek le, ezért úgy döntöttem, az ő stílusában fogok a terrorizmussal kapcsolatban kitalálni és leírni egy eseménysorozatot. Pár nap múlva megérkeztek a kijavított írásbelik. Kinyitottam és csak itt-ott volt piros betűs javítás és már-már büszkeség töltött el, mert odafigyeltem a helyesírásra, azonban az utolsó oldalon egy nagy piros egyes éktelenkedett a tanárnő aláírásánál meg a szöveg: „Nem P. Howard stílusát vártam!”. Nemcsak én jártam így, mert az osztály legjobb tanulója, aki a másik témát választotta, a példaképéről írt, aki számára John Lennon volt. Számára a végkifejlet még lesújtóbb lett, mert az egyes mellett meghurcolták és osztálytanácsi megrovót is kapott. Mai szemmel látom, hogy mindez nem következett volna be, ha nem megy el a kedvenc tanárunk fordítónak, ha nem üldözzük el a helyébe érkezett tanárnőt, aki erővel rá akart bennünket kényszeríteni a magolásra, valamint nem jön helyébe egy másik, aki – ezek szerint – túl komolyan vette a „nevelő” munkáját, klasszikus stílust, illetve Titot, mint példaképet várt el a tanulóitól. De tudom, a mi lett volna ha kérdésre nincs logikus válasz, így ahogyan akkor, ma sem foglalkozom ezzel a dilemmával.
Egy újabb, eddig elfelejtettnek hitt emlék döbbentett rá a középiskolai pályaválasztásom akkori okára. Mivel jó fél évvel hamarabb eltanácsoltak a pilótaképzéstől, pedig már szinte mindegyik egészségügyi vizsgálaton eredményesen túljutottam, a legutolsón egy orr-fül-gége szakorvos nézett át mindenkit, esetemben pedig megállapította, nálam gyermekkoromban a dobhártyám átszakadt, így a keletkezett heg miatt halláskárosodás áll fenn. Lelombozódásomat követően valamely képzőművészeti vagy grafikai főiskolába való iratkozásra összpontosítottam (készítettem is nyakra-főre a rajzokat és festményeket), azonban amikor nyilvánvalóvá vált ezekre a tanulmányokra senki sem tervezett be ösztöndíjat, egyértelművé vált, a családi kassza nem fogja biztosítani a belgrádi vagy újvidéki egyetemista létet, így megszabadultam nemcsak az eszközöktől, de tűz martalékává vált minden egyes „alkotásom” is.
Magam sem gondoltam volna, hogy a „sors” közbeszól. Érettségire – nem volt kérdéses – kémiából készítettem a szakdolgozatomat (Oligoszacharidok, hogy miért pont az, ne kérdezze senki). Sajnos, az általános iskolában nagyon kedvelt fizikát „ügyesen” megutáltatta a tanárnő (nem érdekes?, a kémiatanárunk felesége volt, aki a latin nyelv tanítása mellett kiegészítésként megkapta ezt a tantárgyat is, mégiscsak megvolt a végzettsége a fizika és a kémia tanítására igaz, csak általános iskolai szinten). Nem kutattuk miért, de negyedikben úgy döntött, a legnehezebb tanítási témákat kiosztja a szerinte az ahhoz legjobban értő tanulóknak. Fogalmam sincs miért, engem is beválasztott ebbe a csoportba, megkaptam a témát: színes televízió. Akkoriban a városunkban esetleg egy-két embernek volt ilyen készüléke, azaz segítséget nem kaphattam, így a városi könyvtárban fellelt szakkönyvekből készítettem el az óra felépítését. Mivel az osztályból nem sokan érdeklődtek a téma iránt, az előadás után csak páran kértek magyarázatot a részletkérdésekre, a tanárnő úgy bújt ki a válaszadás alól, ott vagyon én, biztosan meg tudom értetni velük. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, nem a kémia tudományt, hanem a fizika-kémia szakos tanári képzést fogom választani.
A főiskolán szinte semmit sem kellett tanulnom, ugyanis a középiskolában elsajátítottak meg az órákon elhangzottak elegendőek voltak. Egyesek szerint a második évben legnehezebb tantárgy a fizika 2. volt, féltek is a vizsgától, így nagy örömöt okozott még az is számukra, ha egy hatossal letudták azt. Igencsak szigorú volt a tanár, így nálam is megjelent a bizonytalanság, hiszen amikor sorra kerültem, számomra csak egyetlen kérdést tette fel: „Mondja meg a felületi feszültség kiszámításának képletét!” Erre csak azt tudtam válaszolni, nem tudom, mert én nem szoktam bemagolni a képleteket. Ezt a tanár részéről újabb kérdés követte: „Akkor én most mit tegyek magával?” Csak annyit válaszoltam, ha megfelel, én azt le tudom vezetni a korábban tanultak alapján. Megkaptam a beleegyezést és kimentem a táblához, felírtam Newton tömegvonzásra vonatkozó törvényéből a képletet, majd abból lépésről-lépesre haladva, legalább 5-10 perc alatt teleírtam a táblát, majd utoljára felkerült a végeredmény. Reménykedtem, hogy nem tévedtem sehol, így még engem is váratlanul ért a tanár legújabb kijelentése: „Nem fogok semmi mást sem kérdezni, de azt tudniuk kell, nemigen szoktam ilyen jegyet adni, de most meg kell adnom a tízest”. Még hallottam, hogy a a vizsgabizottságban helyet foglaló szerves kémiát oktató tanárunk odasúgja a kollégájának: „Így legalább megérted, hogy tegnap miért adtam ennek a hallgatónak ugyanilyen jegyet! Nem tagadom, egy kicsit büszke voltam magamra.
Az is igaz, – úgy hiszem – már akkor képtelen voltam mellőzni a logikus gondolkodást, hogy elfogadhassam az egyesek által hirdetett egy és megváltoztathatatlan igazságot. Így érkeztem el utolsó vizsgáim egyikéhez, a fizika és kémia tanításának módszertanához. Órát kellett tartani mindkettőből, ezek – úgy érzem, de a gyerekek visszajelzései alapján is állíthatom – sikerültek. A szóbeli maradt a végére, ott kellett megvédenem a tanításokat, azonban a tanár nem kívánt arra egy percet sem szánni, kérdés helyett csak felszólított, mondjam el a fizika tantárgy nevelési céljait az országos tantervből (akkoriban csak úgy neveztük, a zöld könyvből). Mivel nem szerettem volna időt húzni, csak annyit mondtam, ezt nem tudom. A reakció érdekes volt, mert a tanár keveset szólt, csak annyit: „Találkozunk egy hónap múlva, addigra pedig tanulja meg!”
Egy hónapon belül volt a rendkívüli vizsgaidőszak, megjelentem és vártam a kérdést. Ismét szóról szóra megegyezett a kérdés helyetti felszólítás, amire már részletesebb válasszal reagáltam: Nem tudom, de nem is fogom bemagolni, mert nemcsak a fizikában, hanem egyik tantárgyban sem lényeg a párt szerepe és az önigazgatás kizárólagossága, aki emiatt szeretne tanár lenni, jobb ha messze elkerüli az oktatást. A többi társam meg sem mert mozdulni, a tanár pedig meghökkent. Nem válaszolt, de kérdezni sem kérdezett, egyszerűen levonta a következtetést: Látom, következetes. Mivel jól sikerült a tanítása, itt van agy hetes, remélem elégedett. A válaszom, úgy láttam szintén meglepte, mert az mondtam, én nem a jegyek miatt jártam két évig a főiskolára. Így fejeződtek be a főiskolai tanulmányaim, az előírt minimális idő után egy hónap késéssel megszereztem az általános iskolában tanítható tanár oklevelét.
Zárszó, de ez már a végleges
Remélem, nem okozok senkinek (még magamnak sem) csalódást a visszaemlékezéseim sorozatával. Azoknak pedig, akik valami „szenzációt” vártak, most csalódniuk kell. Meglehet, ha beillesztettem volna, mondjuk a családi életemmel kapcsolatos vagy az intim szférámból származó – szerintük – „szaftos” epizódocskát, az ajkaikat nyaldosva tapsolnának, de ezt nem tehettem meg, mivel nem összeegyeztethető az általam vallott értékekkel. Hiszen nem tudom elfelejteni, hogy a magán- és a családi életemhez köthető minden emlék igencsak szubjektív, emellett nem hiszem, hogy az abban megjelen(tethet)ő személyek visszaemlékezései azonosak lennének az enyéimmel, így azok objektivizálására nem is vállalkozhattam.
Amikor mindezt elkezdtem írni, arra gondoltam, ezeket csak az unokáimnak fogom megmutatni, miután egészében elkészül, mégpedig csak azért, hogy amikor már nem lesz többé alkalmunk találkozni, egészítsék ki az itt leírtakkal a közös együttlétünkön tapasztaltakat, mert az is lehet teljessé, de még inkább igaz, teljesebbé válhat a rólam eddig őrzött szegényes információcsomag.
Amennyiben más is elolvassa a ezeket az írásokat, de lesz olyan is közöttük, aki azokkal nem elégedettek, semmi baj. Mindenki szabad akarattal rendelkezik, na meg nem elhanyagolható az egyének fantáziája sem. Gondolataiban szabadon kiegészítheti, kiszínezheti az olvasottakat, én nem tiltom, remélem ismeri a mondást: Mindenkinek szabad a pálya!
Ha már ezt olvassa, akkor azt is jelentheti, átrágta magát az egészen, így csak annyit mondhatok: Köszönöm szépen!
Vége
Végjegyzetek
Balla Lajos-Laci visszaemlékezésének első része a Szöveten:
