Handó Péter: Szocializmusba merítkezve

Tóth Krisztina Akvárium című könyvéről egy évtized távlatáól

Ismerik az 1950-es, ’60-as, ’70-es évek Magyarországát? Jól? Belülről? Vagy leginkább a korszak tényeivel vannak tisztában? Fel akarják idézni, meg akarják érteni az akkori életet? Időutazásra vállalkoznának? Olvassanak! Számos könyv adott. A tények árnyalódhatnak, és meg is elevenedhetnek, ha ezt szeretnék. Ezt szeretnék? Azt, hogy belevonódjanak a „szocializmus” első évtizedeibe? Ott legyenek? Oda röpüljenek vissza? A hétköznapokat lássák? A hétköznapi embereket? Azt a zárt, átlátszó, de legalábbis áttetsző világot, amelyben formálódott a jövő, vagyis a jelenünk? Melyben, akik éltek, általában kishalakként éltek? Melyben sokan „nem tudták, hogy az akvárium létezik” (14)? Létezik az a tér, ahol ők csak korlátozott mozgásterű kishalak lehetnek? Ahonnan csupán kevesen juthatnak ki, a szabadba? És az állóvize olyan posványt eredményez, amibe mindenki beledöglik, pedig mennyire kiismerhetőnek tűnik kintről és bentről is?

Ismerik? Ismerjék meg! Néhány órára felejtsék el a történészek munkáit! Felejtsék el mindazt, amit erről a korszakról tudnak! Olvassanak! De ne csak úgy, találomra. Tóth Krisztina Akváriumát vegyék a kezükbe! És lélegezzenek mélyeket! A merülés is mély lesz, ha nem is feneketlen, mint amit Thomas Mann múltkútja kínál, hiszen emberemlékezetű távolságon belülre visz vissza. Ám az élmény mély és maradandó lesz. Éppen attól, hogy személyes, intim és beavatás-jellegű. Hogy a szocializmus mítoszát sem lerombolni, sem táplálni nem kívánja, de elemi erejű képeivel, a maga nyers valóságában annál inkább ábrázolja. Olyanokkal, amelyek óhatatlanul áthangolják az embert és az ismereteit, s a végső katarzis révén fölemelik.

Mi is hát az Akvárium? Az, ami köré, amin belül kirajzolódik egy „család” regénye? A lehetséges válaszok egyike: idegenből vett minta alapján felépített élettér, aminek a látványát – mire a kishalakkal (guppikkal és fogaspontyocskákkal) benépesül a víz – éppen az nem élvezheti, aki a disszidálni készülő doktor úr lakásán elleste, aki a maga számára megálmodta ezt a világot, mert meghal. Így a nagyhal (gurámi) betelepítésére már nem kerül sor. Kishalak lehetőségekben korlátozott tere ez, éppúgy, mint a regénybéli szocialista miliő. Sőt, a megvalósulásért makacsul küzdő halálát követően maga az akvárium sem maradhat a lakásban, átkerül az örökbe fogadott lány vérszerinti anyjához. Innen, az ő pincelakásából indul a történet és ide kanyarodik vissza. Ez az a dolog – habár a „vizet soha senki nem cserélte, a halak között sajátos egyensúly állt be, mint valami élővízben” (15) –, ami igényli az egyébként minden másban nemtörődöm öregasszony gondoskodását, ami bármilyen helyzetből hivatkozási alapot jelenthet a hazamenetelére, hiszen etetnie kell. (Például az őrizetére bízott unokát is szó nélkül magára hagyja. Ez az egymással szembeni figyelmetlenség jellemzi a további főbb szereplőket is. Elegendő arra utalni: a szülők „se aznap este, se később nem fogták fel, hogy amikor megérkeztek, a gyerek nem azért sírt, mert félt egyedül, hanem azért, mert ők végiggyalogoltak az összes, nagy gonddal összeállított tésztaképen” (31).) Az akvárium az, amiből kiürülve-kiürítve a vedlett hajú „Hófehérke” koporsója lesz. Ez az, ami akár az érzelmileg és intellektuálisan kiürült szocializmus koporsóját is jelképezheti. Mert mikor is zajlik a történet? Hol és kikkel? A fentebb jelölt három évtizedben, Budapest belvárosában. Egy örökbe fogadott lánnyal, akiben van „egy vonóhúzás” (200), és akinek az anyja feltűnő és rikító öltözetével szintén a ki nem mondott cigány származás lehetőségét erősíti. Vannak az örökbe fogadó szülők, ahol a férj vallási és etnikai-nemzeti-faji hovatartozása nem meghatározott, a nő azonban a parókaviselése, edényhasználata stb. alapján a haszid hitközösség tagja; a férje segítségével az auschwitzi lágert megúszta. Nem így a velük élő elmeháborodott, karján sorszámmal ellátott húg. Adott az örökbe fogadott lány vállalkozó szellemű férje és közös leánygyermekük. És adott a város apraja-nagyja, az összekuszált mindennapjaikkal, megalkuvásaikkal, árulásaikkal.

Az Akváriumban – amely képletesen „ködösen gomolygó víz alatti városra hasonlított” (15) – ábrázolt keserű évtizedek közé nem sok fény vetül, pedig a lakásban valamiképp mindenki ezért iparkodik, ügyeskedik, fogadja el az albérlőket. A jobb jövő reménye még elevenen él. Még ideig-óráig hinni lehet benne. Ugyanakkor a felmerülő nehézségek közepette meglepően kevés erkölcsi elbukással, ám annál több sorstragédiával találkozhatunk. Talán azért, mert a hatalomnak a szegény embert nincs miért megkörnyékeznie, az tőle függ, az fél tőle, az magányával „elvan, mint hal a vízben”. „A szegény embernek mindegy, hogy mit hord a fején, elég, ha arra figyel, hogy ne ártsa magát a politikába, azzal foglalkozzanak csak a gazdagok.” (220) De milyen is a szocializmus szegénye? Milyennek látja a lány? És milyennek az oppozíció másik tagját? „Képzeletében a kiszolgáltatott, örökösen verejtékező kövérség a szegénységgel kapcsolódott össze […] A gazdagok könnyedén viselték a testüket” (148) És mit mond a nevelőanya neveltje gazdagság utáni vágyára? „Aki szegény, abból sohase lesz gazdag. Sohase. Legföljebb csak olyan szegény, akinek van pénze. Gazdag sohase. Ezt tanuljad meg!” (151)

Tóth Krisztina nem a világok legjobbikát tárja elénk. Ám ahogyan elénk tárja, az márquezi. Ahogyan bevon a történetbe, az is. Akkor is, ha valamivel több mint három évtizednyi magányról szól. Akkor is, ha „ott se voltak” (322).

Handó Péter legutóbb a Szöveten:

Handó Péter: Imádat