Nem szeretnék sokat kérni.
De szeretnék:
Nyarakra gondolni, miközben a havaseső veri ablakomat, s hallom, ahogy a szél süvít a kéményben.
Csendet, amiben értjük egymást, áhitatot, amit együtt fedezünk fel és élünk át.
Őrizni a velünk maradó emlékeket, a közeli és távoli rokonok fényképeinken már-már elmosódó tekintetét, és a gyerekkor színes, szélesvásznú csodáit, apró kincseit.
Elfelejteni a felelősséget, hogy csak egy percre vagyunk itt, mégis valamit tennünk kell, magunkért, de főleg másokért. Továbbadni a könyveket, az irodalom, a film, a képzőművészet, a színház szeretetét, hogy megmaradjon valami emberi arcunkból, (hívjuk jövőnek), akkor is ha a háború, a kegyetlenség és a részvéttelenség már a mindennapi életünk része lett ezen a földön. Továbbadni a hitet és a reményt, hogy mégiscsak lehet és lesz jobb ez a világ, hiszen – legyünk optimisták -, talán tovább tart, mint egy Jancsó-schnitt a Szegénylegényekben, vagy egy tenger által elmosott lábnyom a homokban.
Zubornyák Zoltán legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?