Molnár József: Bafalazott istenszobrok

„Minden halált az ember sajátjaként él meg.”

Tested tűfelhői között bámulod az eget.
(Állsz, és bámulod a felhőket).
Hiszed, szárnyalnak veled a gondolataid,
miközben ólom súllyal nehezedik rád,
a „nincs hova menekülnöd az elmúlás elől.”
Becsukod a szemed, és a pillanat homályában fekszel a valami/semmin.
Néhány percig (meg)tart e lebegés, és a belső világod csodálatában elmerülve,
észre sem vennéd, ha meghalnál, (meghalsz te is), akár a percek.
Ekkor hátad mögött zakatoló tegnapok írnak füledbe
hülyén hitehagyott rablóéneket,
az álnok csattogás kibírhatatlan közönyében lapulsz,
miközben átmegy rajtad az élet vonatkereke,
(És még mindig csodálnád a befalazott ég tartógerendáit,
ha hinnéd, van tovább!)
Felállsz.
Bevered a fejed.
Nagy nyögések árán sikerül talpadra állnod.
(Bár szorít a cipő).
Ekkor gyémántharangokat kongat a szél.
Talán temetnek.
Koporsókat látsz,
bennük befalazott istenszobrok,
akik nyújtózkodnak az élet után.

„Mi dolgod még itt a földön?”

Rád rohadnak a csillagok.

Molnár József verse legutóbb a Szöveten: