A Tenger:

Mikor hozzám érsz sugaraiddal felforrósodó élet-tombolás leszek
Szertelen szúrós-fájós ölelésekben szelídülök
Hullámcsapásaimban fénytükrös arcommal felmerülve vergődöm
Lágyan felperzselt mélységeimben csábos napszemed tekintetét élvezem

Napfény virágok:

Tűzcsóvás szerelmi vallomásaimmal hatolok beléd
Százmillió csirát életre gerjesztek
Nyög a világ alattam s közben fény-élményekben élvez
Hát ennyire és így fáj neki ez a röpke édes-gyönyörű élet?
Pedig a Föld is csak habpihékbe gyűjtött fény-pillanat
Ahol Te űrvilágom menyasszonya a legnagyobb díva vagy

A Tenger:

Egy vagyok Veled a világmindenség végső pillanatáig
Minden mordulásom vágyölélésbe fúl Veled
Égig csapkodom hullámtarajaimat hogy színed elé léphessek
Tűzforró szent korongodban fickándozva megsemmisülhessek
Jéghideg langyos béklyóvilágomból kiszabadulva
Kozmikus világtengerré válva áramolhassak
Hogy végre elfeledhessem árapály zsarnokomat a Holdat

Napfény virágok:

Csak lassan csak lassan hisz jól tudod rabszolga-szabadság az összes létező léte
Önmagáért és egymásért küzd egy szerelmes-összeolvadás világban
Folytonos metamorfózis szorításban sírva zúgva tombolva sokasodva
Mi meg mindehhez kvantum ugrásokat gyújtunk élő halandók hadaiban
Hogy aztán egyszer majd eltűnhessenek az örök semmiben végső feledésbe zuhantan
Tán párszáz millió évre csak mi maradunk meg
Bár nem biztos de nekem talán elhiheted

A Tenger:

Lehet a mi hömpölygő világunknak is vége?
Hogy többé sohase legyenek kozmikus és földi szelek hajtotta  fotonvirág szirmok
                                                                                               mélységeimbe érve?
Árvákká válva bolyongunk majd elsötétült évszakok szomorú húrokon rezgő dalaival
Üres anyaméh lesz a bentosz halottak csendes jaj szavaival
Néha nagyon félek elborzasztó tektonikus rémségek élednek fel bennem
A teremtés szülő fájdalmait visszasírva remegő hullámredőkben várom a végem

Én az önmagamat hatalmasnak hitt végtelen tenger akit élő-halók istenek
                                                                                     neveivel illettek

Napfény virágok:

Ne vedd komolyan hozzád sem illik a depresszióból halálba vezető végzet
Inkább nézd „a képet” ott ahol találkozunk a térben hol világunk összeér
Ott már se Te se én nem vagyunk ott a genezis éled
A Megfejthetetlenből általunk
Látszat megsemmisülésünk eredője a Mindenség és az élet
Vedd észre mi tényleg boldogok vagyunk

A Tenger:

De minket vajon ki keltett életre?

Napfény virágok:

Nevezd úgy hogy az Örök Talány
Gondolj bele mily rettenet lenne ha ezt is tudnánk
Te csak háborogj tovább…

A Tenger:

Te pedig süss le rám míg tart az égi virágtánc

Napfény virágok: Sose feledd bennünk már születésünkkor megszakadt az idő…