ESSZÉ

A. Gergely András: Bájtalan hölgyek az eladatlan petrezselyemmel

Új kor, vagy legalább is korszak-időszak-évszak köszöntött be a történettudomány mostanság mind gyakrabban alkalmazott fogalmával, az egodokumentum jelenségével. Amit korábban naplónak, feljegyzésnek, emlékezetre méltó írásos nyilvántartásnak, „bejegyzésnek”, idővel majd „adatrögzítésnek” tituláltak, azt most korunk történészei az egodokumentumok körébe sorolva adják közre, családi naplók, városi adattárak, válogatott iratok, levelek, meghívók, s minden még kerül a közismereti tudás kortárs adattárába. Az emlékezetpolitikai felvilágosodás így szinte minden korábban elérhetetlent közkinccsé tehet, s nemegyszer a meglepetésig izgalmas iratanyag kerül szemünk elé…

Szinte mindenki, aki már akár egyszer is találkozott Casanova nevével, magabiztosan tudni reméli: „nnna, az a 18. századi kalandor nőcsábász is megérte a pénzét…!” Ez igaz is, meg kevés is róla. Pénzét, melyből fényűzőnek mondható létmódjához képest mégsem volt annyi, valóban felélte, de amiért nem ez számít valójában, s mégcsak nem is a Guiness-rekordok könyvébe való hódítások sorozatszáma, hanem talán a barokk és rokokó irodalomban elfoglalt helye és szerepe. Ennek rangját a legértőbbek is vitatják, a monográfiák másképp, mint a kritikai felülértékelések, de tény, hogy kora írástudóinak egyikeként (a mintegy négyezer oldalas visszaemlékezés szerzőjeként) olyasmit is magáénak mondhatott, ami nem a kedves kifejezésével „vulkán kitörésének” leírásában teljesedett ki, hanem a kor megjelenítésében, jellemek és alakok poézisében, kalandok és események leíró meséjében.

A Qadmon Kiadó olyan személyiségek körébe vont Casanova-kötete, mint Cioran, Marquis de Sade, Kafka, Albert Caraco, Nicolás Gómez Dávila, szinte eltűnik kivételességével, de a kötet anyagát összeállító Kovács Ilona gondozásában és kiváló utószavával az emlékirat-irodalom egy izgalmas alakjával futunk itt össze Korai és kései szerelmek címen.[i] A magam olvasata itt most nem is lényeges, vagy csupán viszonylagos – de alapvetően fontos az, hogy ne a szerelmi légyottok kalandleírását várjuk a kötettől. Ezek is vannak, nem kevés, de – úgy őszintén rákérdezve: mások élvezeteiből hányat képes cseppet sem rejtett érdeklődéssel elolvasni az ember…?! –, ami viszont meghatározóbb, az a létmód és társadalmi környezet intimitásainak teljesebb korképe. Ahogyan fény derül arra: nincsen hűséges asszony a kínálkozás piacán, nincs elhagyatott cselédlány vagy úrinő, akinek ne lenne máris kihagyott viszonyokból jókora elmaradása, nincs eladó lány, akinek ne lehetne öröme a beavatás gyönyörűségében, vagy akinek legalább egy vetélytársa ne akadna, aki előbb kelt el a színtéren, s irigységét palástolnia nehezebb, mint kalandba csüccsenni önerőből is… – ebben talán még meglepő sincs a szépirodalom évszázadai/évezredei után. Amit azonban a kötet összeállítója sugall, okkal vagy elfogultan, az maga a korán jött csömör és elhasználódás, melynek Casanova épp oly bánatos elviselője, mint bájtalan hölgyek az eladatlan petrezselyemmel. A mindennapos történeti érdeklődés – és itt legyen szabad kiemelni a lábjegyzetek és lexikai-nyelvi tudnivalók választékos körét, melyek olykor magát a kort is inkább jellemzik, mint a Szerzőt… – a részleteket illetően hajlamos a személyes hőstörténetek között is érzékelni a lekonyulás fázisát, az öregedés félszeit és élményét, a báltermek és cselédszobák, zárdák és bordélyházak intimitását is meghaladó férfiúi felsülés rezge bánatát, avagy a sok-sok-sok siker és balsiker okán előtolakodó rezignáltságot, mely a visszaemlékezések (nyilván időhöz kötött) lejegyzése mellett a kötet feljegyzésein is nyomát hagyta. Vagyis itt most a perszonális történet az érdekes, a többi csak tónusfestés. Casanova azonban talán ebben a mesteri, jellegzetes alakjai szinte kortárs párhuzamokat élesztenek…, korának egyházi és városi elitje pedig a változatlanságok állandóságát testesítik meg. Ugyanakkor szerkesztő-fordítója szerint a párbeszédes részeken szabados, a leírásokban szabatosan választékos, olykor viszont kifejezetten regényesít is (286-288.).

Ami tehát kiemelhető: aki obszcén részleteket vár, csalódni fog. Viszont aki elringatja magát kastélyok, hintók, Róma, Velence, Párizs, Lyon vagy Grenoble tájain, külvárosain, vendéglői-gasztronómiai tornáin és stílustani részletek tónusain, roppant jól járhat. Már ezért is érdemleges olvasmány – kétségkívül le kell számolni a szélhámos nőcsábász részben eltúlzott legendáriumával, részben az olvasók kiegészítette élményvilág, a képzelmények hamiskás „tényanyagával”. Nem szex-túra ez a kötet, hanem textúra, a kor lenyomata és kínálata…

Talán mással sem lenne méltóbb jellemezni, mint a borító hátoldalán megidézett Szerb Antal soraival: „Nincs megrendítőbb látvány, mint ennek a félelmetes életnek lassú elhervadása, megrázó példázat a világ hiúságáról és muladóságáról, annál is inkább, mert Casanova sosem prédikál és sosem lágyul el, csak mesél, gyorsan és könnyedén”. De a kiegészítő tónus sem lágyabb, Szentkuthy Miklóstól: „Casanova haláláig megtartotta gyermekkorából azt, ami abban a legértékesebb, ez a mély és abszolút infantilizmus az, melyet a Casanovát soha nem olvasó Casanova-babona nem ismer, s ami örökre elválasztja őt a kalandoroktól, s negyvenéves korában a szó szoros értelmében Hamlet vérrokonává avatja”. S mert az emlékiratok világát, ahogyan Casanováét is nők népesítik be, jelenlétük és közelségük teszi életképessé nemcsak a figurát, de emlékiratait is. Legalább marad valami öröme is a bájtalan hölgyeknek, hogy a Casanovát soha nem olvasók köréből a naplóregény és vallomásos próza közötti tartományban olvasgatók közé tévedhessenek, megismerkedhessenek és megöleltessenek Casanova egodokumentumaival…!


[i] Qadmon, Budapest, 2013., 302 oldal