Végül is részben ezt akartad. Rivaldafény, kisszínpad,
meg néhány hunyorgó szempár, ami rád vetül, amikor
bukfenceket hánysz a porondon. Valahogy mégsem
egészen így akartad. Szomorú, hófehér arcfestékedet
le-lemossák verejtékes könnyeid, amint éppen újabb
drámai monológba kezdenél, hiszen habár megfeszülsz,
majd’ belepusztulsz, mégis mindenki azt hiszi: hülyülsz,
viccet mesélsz. Mindaddig nevetnek, amíg ki nem derül,
te ezt tényleg komolyan gondoltad, hiszen az érdeklődés
ilyenkor rögtön alábbhagy, és ha már eleget szerepeltél;
ha már labdákon korcsolyázva tarka lepkéket kergettél;
ha már neked is kijárt a percnyi hírnév: olyankor bármily
mutatványt forgatsz fejedben, kíváncsiság, kedv és inger
gyorsan elmúlik, unalmas lesz bohóckodásod, a népek
pedig vándorolnak tovább az egyik cirkuszi karavánról
a másikra, karneváli királyságod pedig így csupán eddig
(vagy még eddig sem!) tartott. Benntartanád a teremben
őket, mint egy hatalmas erejű varázsló, mint az a Cipolla,
aki mellett a legbátrabbaknak is elveszett emberi mivolta –
ám csak rettegsz, hogy hamarosan úgyis mind hazamennek,
így megbotlasz folyton, s azt véled, mindjárt megköveznek,
és már akkor ügyetlenül zsonglőrködsz zavaros szavaiddal;
már akkor altatni fogod a nézőt humorosnak szánt dalaiddal,
amikor még el sem hagyta az előadást, ami épp ezért válik
önbeteljesítő jóslattá. A tragédiát tragikus fogadtatása teszi
komédiává, amelyben a kackiás kapitány sohasem te leszel,
hanem csak egy udvari bolond szórakoztató bölcsességével
a múzsák asztala alól kisöpört kegyelemmaradékokból eszel,
és fürkészed csak a dolgokat egy kényelmes, meleg sarokból,
ahonnan nem is engednek máshová ülni téged; vagy ha mégis,
csak azért, hogy felvidítsa a tömeget a tudat, hogy vannak nála
itt jóval nyomorultabb és megrögzöttebb emberek is a világon,
akik a cifra báli ruhák után elkeseredetten, virgáccsal loholva
próbálnak félnótás majomként függeszkedni egy talmi álmon,
és, amíg az urat mímelik: szolgái lesznek a felszínes vágynak,
hiszen gyáván, öntagadólag állnának be inkább hasonmásnak.
Merész léptekkel dobbantok a padlóra kalapomat emelvén,
és figyelem a hatást, ám sokáig várat magára az eredmény,
mialatt ezerarcú, született színésznek képzelem magamat,
aki bármit és bárkit eljátszik; lantos, énekes muzsikusnak,
akinek húrjait angyalok serege pengeti; finom táncosnak,
aki bármelyik asszonyt táncra csábítja; lángész tudósnak,
aki megfejti a teremtés egyetemes, kimondhatatlan titkát,
de annyi is elég, ha néhány szeleburdi mozdulatot teszek,
hogy megmásszam az életnek becézett, ingatag trapézhintát:
a színész krumpliorrú pojáca lesz, a zenész nyekergő részeg,
a táncos esetlen mamlasz, a tudós pedig enyveskezű sarlatán,
aki elől egyaránt elszalad hőn áhított úrihölgy és szolgalány,
és aki legföljebb egy dzsóker, akinek már puszta léte is tréfa,
hiszen hiába nyújtózkodik, hiába van előtte a mennyei létra,
mert sohasem éri el, csak pörög, s ugrándozik, mint a bolha,
és kéretlen szerepéért kiáltozva egyre csak a rendezőt okolja,
pedig talán ha kitanulná a harlekinek minden rafinált fortélyát
vállát megvonva, és nem rohanna úgy a taps után a forgatagban:
talán nem félne többé, hogy szánalmas koldus-bohócnak nézik,
bármely vásárban, városban vagy kocsmaünnepélyen felbukkan,
és ha elfújná kártyavárát, amihez csámpás gólyalábakat faragott:
észre venné, hogy műve értő közönségre lelve felmagasztaltatott,
hogy ne kelljen többé rongyos maskarákba gyűrnie valódi lényét,
és utánzása helyett valakiben megtalálja végre önnön tükörképét.
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?