KRITIKA

A. Gergely András: Mischpolcvadasi észlelmények

A cím persze tudálékos, rejtekező, de figyelemkeltő is. Talán, mert olyasmit rejt és figyelmez, amit kár lenne elkerülni. Térben-tájban, történelemben, erkölcsi dilemmákban is, főképp ha korántsem elkerülhető tematikájában és világképi dilemmáiban.

Mert bár Závada Pál az Egy piaci nap-ja gyanútlanul eseménymentes kötetcímével a világháború utáni legfőbb rejtekező társadalmi problémát, s annak helyi életvilágban különösen zúzós velejáróit örökíti meg (ahogy az előzményekből és a kritikai visszhangból is kitetszik) dokumentumok alapján, de ez itt most másodlagos kérdés, hiszen irodalmi műről van szó, ha mint ilyen a választott tárgykörben egyáltalán még lehetséges közléstartalommá tenni.

Ugyanis a kötet egészének alaphangja egyetlen elbeszélő megfigyelésein alapul. Ami azért sajátos, mert legalább négy-öt társadalmi közléstónust is megjelenít (politikai tolvajnyelv, paraszti szókészlet, szélsőjobbos érzületek, burkolt vagy nyílt antiszemitizmus, hatósági és jogi, korabeli újságnyelvi kifejezésmódok, zsidós tónus, rendőri vallomások, falusi női közbeszéd, rendőrségi vallomások stb.) – miközben főszereplő-narrátora a maga meglehetősen intelligens, a negyvenes évek végén talán korántsem szokványos falusi tanítóné szerepkörében kristályos tisztánlátás tónusában nyilatkozik meg, ami pedig igen érdekes-cseles kommunikációs komplexitást tükröz. Ennek hitelesként elfogadása ugyanakkor a perszonális bizonytalanságokba kavarodik, nemcsak az olvasói oldalon, de mintha olykor a közléshitelesség felől is.

Az egyetlen piacinak nevezett nap ugyanakkor itt sem egy nap, de elbeszélés-technikai szempontból ez ügyesen lefedett, s a történések lényege ténylegesen egy napi őrjítő pogrom egy ferdített néven (Kunmadaras helyett Kunvadas-sá vadítottan) megnevezett település lett, ahol az események részleteit és hátterét utólag, félig kívülállóként, félig a cselekmények résztvevőjeként a történések egyik főszereplője, a leventeoktatói múltú református tanító felesége idézi fel számunkra. Nincs tehát szigorú kronológia, a folyamat intimitásait és a történések rendjét nélkülöző elbeszélésben a szemléletmódok, helyszínek és történések nem könnyen áttekinthető rendszere a meghatározó. Pogrom esetén ez kézenfekvő is, de az Olvasónak rendre kételye támad közben: tud-e még eligazodni a szörnyűségek olvastán, s követi-e még az asszony elbeszélő hajlandóságát, vagy már nem is fontos, mikor és hol, kik és miért csináltak olyasmit, ami még Magyarföldön is ritka. De mint talán akkoriban sem lehetett egyszerű kideríteni, mi is történt pontosan a zsidókkal, s ha nem Vadason, akkor a még vadabb miskolci utóhatásban, továbbá a formálisan megindított, Rajk minisztersége alatt kezdeményezett eljárások vagy intézkedések fedték-e a jogi elvárások feltételeit, s ha igen, akkor ki és miben hibás, egy-egy elvadult lélek a valódi bűnös, vagy kollektív őrület lett úrrá és titokká a nyomozás során, miközben elszenvedő panasz és felmentő gesztus legalább annyi volt, mint a számonkéréskor önmagát tisztára mosni próbáló, vagy szomszédját, barátját, rokonát bemártani, kirabolni, megszégyeníteni és elüldözni akaró. A kötet egyes szám első személyű, mintegy tanúskodó hangneme egyszerre riadt és tárgyilagos, elkötelezett (hisz férjét vádolják a fasiszta uszítás felbujtókénti szerepkörében), vagy olykor demonstratívan és távolságtartóan „hideg” is. Olvasatomban – amely nem az egyetlen lehetséges, de talán érthetően kritikus – a „narrátor” szerepkörű hölgy annyi közlésnyelv, dialektus, tolvajnyelv, stíluselem, érvelésmód, közléslogika és rémült interpretáció ismerője, ami a valóságban (és a XX. század negyvenes éveinek végén) igen kevesek jellemzője lehetett. Rövidebben: míg Závada korábbi kötetei, egész írói aspektusa megannyi hiteles és impozáns megoldással gazdag, a történet mint történő történelem elbeszélő módját úgy keveri a köznapi dialógusok rendjével, ahogyan talán senki és soha. A szenvtelen tónus, melybe a rádöbbenés és szükségképpeni menekülés is belejátszik, a regény nem egy pontján mintha szociografikus vagy riport-érvényű hitellel nyilvánulna meg, ám másutt a tömeglélektani tapasztalat már nem egyezik a megszólaló entitásával. Ilyenkor a pogrom-légkör puszta leírása kiegészül némely történetszociológiai rálátással, az élményközeliség a döbbenet tónusával és a pártpolitikai elnyomás-légkör részletrajzával is, melyet a fővádlott feleségeként csakúgy felmentő és magyarázó szándék emel a diskurzusba, mint a sokadik hang tulajdonosát, az uszító, ostoba, lelketlen, s bármely bűnösségre bármikor alkalmas mellékszereplők közötti interpretációt. Nem jogosult a saját nézőpont hangoztatása, lévén szó itt ismertetőről, de „nekem nem jött be” ez a narratív érzelemmentesség, „objektívnak” tetsző félelem-leplezés, drámaiként megformált eseménykövető hitelesség. Ebben lehetek akár egyedül is, hiszen a mű Radnóti-színházi előadása mint átirat, továbbá a műről szóló kritikai visszhang elsősorban is a tömegpszichózis abszurditását, a „máig ható” vagy „ma sem lehetetlen” történésrend félelmességét emeli ki meghatározóként. Ami persze csöppet sem meglepő, hiszen ezért írta Závada is…

E téren viszont éppen a kritikai rálátás a lehetséges nézőpont. Aki a „bárhol és bármikor” lehetséges pogromok esélyét, az egykori történések analogikus megfelelőit keresi, talán egyértelműen reflektálhat minderre. A történeti hűség és társadalmi tudástapasztalat ugyanakkor nehezen tud ez ellen (mint bármely általánosság ellen) azzal védekezni, hogy „de hát azóta sem volt ilyen”, vagy „ma sokkal kevésbé lehetne pogrom az uralkodó pártirányítás jóváhagyó vagy szemet hunyó közreműködésével”. Sem a kortárs zsidóságra, sem a történeti kutatásra nem érvényes ez a „megengedő” aspektus, ugyanakkor az ellenkezője sem. Következőleg Závada regénye mintha jóváhagyná a közfelfogás közhelyességét, amit maga bővít a párhuzamos (vadasi és miskolci) eseményekkel úgy, hogy azokban korántsem a „bárhol és bármikor” esélye világlik elő, hanem éppen a történések szinte nehezen következő aprólékos hűségét követő szempont igénye. Ilyesmi formában (is):

Például hogy ahonnan gyerekek tűnnek el váratlanul, őszerinte ott nem árt a hogymondjákok körmére nézni. Mert ő most is azt mondja – ne legyen igaza –, hogy ezeket a gyerekeket világos, hogy kik tüntették el. Vagy már el is emésztették őket, mert a maceszukhoz kellett nekik a keresztény vér. Hiszen ő jól emlékszik arra, hogy Szlovákiában is történt már ilyesmi, nem is egy esetben, s ezért közülük ott többet föl is akasztottak. És az oldalán lógó tőrre mutatva kijelentette, hogy az is használatban volt ott a pászkarágók ellen” (30.).

A színpadi verzió recepciója és más ismertető reflexiók is utalnak Bibó István Zsidókérdés Magyarországon tanulmányára (1948), vagy Csősz László Antiszemita zavargások, pogromok és vérvádak 1945–1948 című írására,[1] Apor Péter számos tanulmányára (1998, 2006, 2008), Frojimovics Kinga (2004), Gyurgyák János (2004), Karády Viktor (1984, 2000), Varga János (1986), Kovács András (2008) és többek elemző kutatásaira, de itt valójában nem a(z eseménytörténeti) hűség az alapkérdés, hanem a tónusát tekintve Eötvös tiszaeszlári kötetét mintegy érzelemmentesen követő, ám szépirodalmi igényű mű összhatásáról. Eltekintve attól, miként jellemzi Závada a háború utáni éhezés, élelemhiány, „feketézés”, „árurejtegetés”, inflációs forint, politikai pártelit belső erőviszonyai, Rajk szerepe, a helyi és országos rendőrség vagy karhatalom érintettsége egyes kérdéseit, ez élményfókuszú lehetne, ha irodalomként, s nem közismereti értesítőként hatna olykor. Az 1946 májusi madarasi, majd július-augusztusi miskolci pogromok minden kétséget kizáróan tragikus „magyar” események voltak, ebben semmi vitatnivaló nincsen. De a pártpolitikai és helyi erőpolitikai küzdéstér drámái önmagukban kínált dramaturgiai szcénái a szimplifikált megjelenítésben nem magasztosulnak, hanem elképedő olvasóra várva éppen arra hagyatkoznak, hogy a „még mindig nem múltak el ezek az idők” reflexiójával azokat is „bevonják”, akik képben sincsenek: „a magyar nemzet alig tud valamit arról, mi is történt valójában a zsidósággal. Minthogy vidéken fölzaklatott lelkiállapotban él a hiszékeny nép, a felelőtlen lélekkufárok pedig az antiszemita vérvádmesékkel pattanásig feszítik a húrt, ilyen állatias, gyilkos viselkedés bizony bekövetkezhet, és nemcsak egy helyen” (134.).

A könyv – alapjait tekintve – talán nem akar (tud, szándékozik?) más lenni, mint emlékeztetés, közös mementó, mely a tömegmanipuláció és a sötétnél is valószerűtlenebb (vér)vádaskodások légkörében olyan másság gyűlöletét meséli el, melyben a mindenkori ellenség különböző képeinek és állítólagos tetteinek vádja mikropolitikai és közösségi, valamint makropolitikai és össznemzeti-népi tónust kap az aktualitásokat elrendezők kezében. S mert a háttérben ott az össznépi rablás a kitelepítettek és elhurcoltak vagyonáért, „felszabaduló” ingatlanaikért, vagy a visszatértek állítólagos rejtett vagyonáért lelkesülten, így az alkalmi csőcselék bátran kész feldúlni és kifosztani a zsidó lakosság üzleteit, házait, életét is. Mert a félsz a levegőben inog a regényben: „bosszút állnak-e a hazatérő zsidók?” (33.), „a házunkat vagy üzletünket pedig sokszor lehetetlen visszaperelnünk. Hát persze, mert azoktól kéne, akik mostanra szinte már jogos tulajdonosnak érzik magukat. Csodálkozol?, hát persze hogy csalódottak, amiért maradtak közöttünk túlélők” (35.). Ezekre épít Závada, amikor a regény tárgyalási jegyzőkönyvek, újságcikkek, tanúvallomások, ítéletek, levelek és emlékezések szövetén át beszéli el a hatalmi arrogancia és közösségi közhelyesség agresszivitási potenciálját, meg a köznépi sötétség helyi aktualitásait. Ám ezek zavarosságig sűrű anyaga, beékelve a történetiség megbontott időrendjébe, inkább hat dikciónak, megértő felfogást elváró közlésnek, mintsem regényszerkezeti összhatás eszközének. Nyilván minden tettlegesség, önkényeskedés, politikai indulat, rejtett félelem, egzisztenciális kiszolgáltatottság hozzájárul a közviselkedés abszurditásaihoz, de úgy vélem, ez még ettől nem irodalom, csak dokumentatív közlés, annak azonban literalisztikus változata inkább. A főhangú narrátor a kötetben mintha elmulasztaná tisztázni azt is, hogy férje milyen leventeoktatói tevékenységét kezeli megértő módon, s idegen gyűlölködők eszement pusztítását mihez képest tekinti korszakos gyalázatnak. Lehetne akár mindez valamely gyűlöletkeltési énkiteljesítés kritikus társadalomrajza, de magából a folyamatból a magyar paraszti társadalom durvasága és közkeletűnek vélt ostobasága ugyanakkor nem tiszta képletként simul a regénybe. És Závada utóbbi regényeiben (Hajó a ködben, Wanderer) a narratív történetmesélés rendre a történelmi drámák korában megesett kisemberek és kiszolgáltatott nagyobbak sztorijára épül, de a „bizonyos aspektusból” ábrázolt személyiségek is jóval árnyaltabb lelkület megtestesítői, semhogy képletformán vagy tézisszereplőként elégedettek legyünk velük. A pogrompiaci nap (kérdéses?) kivételessége és korszakosan is árulkodó mivolta mintha a szereplők személyiségének kevésbé kivételes másságosságára épülne, ami viszont nem dramaturgiai eszköz, hanem illusztrálható képaláírás inkább.

Závada mindemellett persze kiváló író, kevés követője marad a magyar ugaron, hisz témaválasztéka és esettanulmányi értékű portréi ma már az irodalmi köznyelv alapismereteihez tartoznak, olykor még ajánlott iskolai olvasmányok is. A történetmesélés újabb kori műfaji gazdagodása közben és után azonban lehet, már alatta maradnak a korszakmeghatározó prózai stíluskísérleteknek. Kár érte. Az elbeszélő próza magyar irodalmi gazdagsága ezidő szerint nem bánhat kímélettel a pazar méltósággal meg nem épített közlésmódokkal, sem a publicisztikai tényközlés visszafogott eszközeivel, sem a narratív históriakritika élményvilági kísérleteivel. Ebben a regénymódban (háromnegyedig egyhelyszínű, végére hagyottan kéthelyszínűvé váló szerkezetben) a stiláris és hangnemi tónuskeveredés sajnálatosan nem hitelesíti, hanem felfüggeszti, reláció-kötötté teszi a közlést, retardálja az élményt, sajtóhőbörgéssé változtatja a mentális és morális torzulások belső világháborúit, mintegy hamis békét szolgáltatva a békétlen valóságok közötti világnak. S nem kellene Závada sem megfeleljen a morálpszichológiai normaképzeteknek, erkölcsébresztő izmusosságnak, közléselméleti interakcionizmusnak, misztériumjátékok narratív üzeneteinek, egymásra mutogató olvasatok illékony indulatosságainak…, ezek elég lenne, ha rejtőzködnének a regényben, bizonyosan sikerülni lépre csalni őket a megértés idején. De hiányoznak, úgy vélem. A főszereplő „beszédminőségének” (Thomka Beáta kifejezésével) tónusbeli árnyalatai szinte csak berakásos díszei, „intarziái” a korszak nyelvének és közlésmódjainak, márpedig a fő hang ő lévén, ez félelemmel teli lefojtottságot sugall csupán, nem a közlés jelentésbeli auráját hitelesíti, s nem az „írhatóból” az „olvashatóba” átírás sikerességét tükrözi. Tézisregény szinte, tényalapú átemelt közlés, a dúvad emberiség ápolatlan gonoszságának és fanatizálható indulatosságának boldogtalan helyzetképe. Viszont a regényélmény közben valahol elmarad…

Az olvasáskritikai értelmezés persze senkit se tántorítson el Závada kötetétől! Fontos regényről van szó, sokan fogják megragadni tézisképes nyugodtságát és érzelmi érveinek drámaiságát. Akik pedig más is keresnek a kötetben, ezúttal talán elégedjenek meg elsődleges üzeneteivel – azokból amúgy is újabb olvasatok fakadnak…! Esetleg újabb regények is. A soron következő irodalmi díjak egyikeként (Libri irodalmi díj 2017) Závada kötete talán csak az én tompaságommal szembesíti a sikert: a fenntartások köre a parafrázisok, modellként ható tézisek, az alkotó és befogadó közötti kreatív érzületi kölcsönhatások hiányérzetével kiegészülve más érzékenységeket is jelez. Sajnálom. De így teljes a regényhatás, így él maga az esztétikai élmény-üzenet is a mindennapokban. Akkor talán még inkább, ha ez csak egy(etlen) piaci nap lehet mindössze.


[1] Csősz László Népirtás után: zsidóellenes atrocitások Magyarországon 1945-1948. Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpont, Budapest, online: http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=140:antiszemita-zavargasok-pogromok-es-vervadak-1945-1948&catid=16:esetek

A. Gergely András

A. Gergely András esszéje legutóbb a Szöveten: