Rejtőzködöm, akár a remeterák, itt, hol
részvét és bánat lábamhoz lapulva követnek,
szellő cipeli szuszogva az ősz szagát,
bogár karistolgatja a hallgatás tejüvegét,
bambán bámulnak rám a béna a bokrok,
és magukhoz ölelnek az elvetemedett éjszakák.
A Fő utca 27-ben, az udvarunkon,
földbe ette magát a sárgán sistergő salak,
a régi kertet belengi füstös szénaszag,
kinn járdára hágna a csálé csorda –
ha volna, de se járda, se csorda, réges-rég.
Fehér, és színfoltnak meglepően szép lett
a kifakult fűben sziklásodó kutyaszéklet.
Emlékezik és visszavár e sárló tarló még.
Vér és arany, nyomában hab és iszap,
az élet máig forrón fortyogó kevercse,
itthon vagy otthon, tovább vagy vissza,
halottról nehezen lehúzott jó cipő, hazám,
előtted kéjesen nyújtózkodik a múltba
költőd, K. István lustán kanyargó verse,
reggeli vagy inkább holdfényes esti,
de semmiképp sem déli báb, hullámzó tavilencse.
A Tout va bien enyhén mondén teraszán
valóban minden a legnagyobb rendben,
ahogy illik, ma is forgandó a szerencse,
katalógusból kínálja leánykáit a kirúzsozott madám.
Köszönöm, köszönöm, majdhogynem elég volt,
bezár a bazár, fölém borul a kihasadt égbolt,
csóka rikácsol karmolászva az ázott szalmatetőn,
veszekedett bolond, ki mégis marad ma,
nem tudva, hitszegő e mind, kit hite elhagyott,
magam is megszorult kulcs vagyok a zárban, pedig
ha érdemtelen is, elölről kezdeném, az egészet én, hisz
félúton ragadva, még tengernyi lennivalóm akadna.
Köves István verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?