engem az éj sem vetne szét 
a végtelenség ketrecét 
lassanként talán felnyitom 
csak azért kellett ennyi nyom 
mely a holnapig elvezet 
hogy e széteső szervezet 
itt maradhasson élni még 
mert bár ott bent a tél is ég
azért mégiscsak nyár vagyok
s nincs egyetlenegy árva ok
hogy mélységemet felvigyem
így lett profánná szent ügyem
s így lett kőhalom várromom
néha még kicsit álmodom
pedig már a csönd sem beszél
hátulról fúj a szembeszél