Te, én ki nem teszem a lábam holnaptól, az biztos. Azt a pár dolgot meg tudod venni te is, amire futja a pénzünkből.
De tényleg, én ennyi búval baszott emberrel régen találkoztam. Csak a roma csávók, itt csak a cigányok fütyörésznek az állapotos feleségük mellett sétálva. És ráérnek, az is biztos, mert láttam.
Ma láttam, hogy megállnak az árnyas járdán, leülnek a kerítésbetonra. És piknikeznek. Esznek, isznak, beszélgetnek, te. Ezt kéne eltanulni tőlük, ezt. Ahogy házat, hazát csinálnak maguknak mindenütt, ahol vannak. Ez a mi valódi kincsünk, nemzeti örökségünk. Az áldott nemtörődömség, bárhol is vagyunk a világon.
De nem, nekünk hely kell. Placc. Valahol Európában lehetőleg. De hiába tanítom a koldust, hogy vegye le szépen a sapkáját, és rakja maga mellé. Mert fél, fél, hogy megbüntetik, pedig. Félkegyelmű. mentálisan fogyatékos, na. De arra van esze, hogy féljen. Féljen mindentől. Hisz’ itt koldulni se szabad. És szóltam is rögtön a kocsiban ülő pasinak a közelben, hogy adhat. De azt mondta, nincs neki. Egy tízese se, kérdeztem? De, annyi van, de azzal meg mire megy a koldus? Mondtam, hogy majd adnak többen is keveset, és akkor jó lesz. De nem akart az adni, igazi nyomoroncvadász volt. Tudod, olyan, aki rögtön ugrik, ha rúgni lehet. De tényleg, immár a szabadon rugdosható, köphető polgárok fővárosa lettünk. Kielégítjük a vidék igényét az elborzadásra.
És nem adott, csak osztotta az észt nekem. Hogyha kutyám van, akkor gazdag vagyok. Holott ez a csúf, seszínű, kajlafülű kutya a mindenünk most már. A nagy lányunk, de a kicsi lányunk is, a külföldön élők. És a fiunk is lassan, mert elvadult lesz ebben az elvadult világban. És persze ő, a kutya az összes meg nem született unokánk is. Hát azt hitte, és jól hitte a bárgyú férfiember, hogy jól belém gyalogolt.
de nem, én már felkészült vagyok, én már olvastam annyi hülye történetet, és szívhez szólót is egyben. Hogy tudom, szeretni bárkit, bármit lehet. Az ember rugalmas, azért maradt fenn. Látod, az én szívem se akar leszakadni, hogy nem a gyerekeimmel sétálgatok.
Különben is, megadá az ég, ami kell. Ha eszed van, meglátod szerintem. Mert ez a hóka kolduska olyan szófogadóan vette le a sapkáját, mint a legjobb fiúgyerek. S aztán rakta a két tenyerét a fejére a nap ellen, hogy öröm volt látni anyai jellegű szívemnek. És kibuggyant belőlem a nevetés. Mert túl kövér vagyok én ahhoz, hogy fapofával járjam a világot. És tán túl öreg is. De az a csendes dohogás megható volt akkor is. És mulatságos egy öreg kisfiú szájából. De boldog volt, az biztos. Isten lelki szegénye. Aki nem lát át, nem ért, nem értelmez, csak élvezi, amit lehet.
A hatalmat birtokló, rettegett férfiak az ilyeneket szeretnék eltüntetni a föld színéről. De isten és a nők nem engedik. Mert táplálják őket, mint kisded jellegű valamiket. Ahogy a macska is szoptat bármit, ami szív. A múltkor süniket láttam szopni a neten. Hát mit csináljak, na, ha egyszer vágyom a nevetésre. Nem, nem a világvégi őrült kacagást keresem, nem. Csak azt a humanoid, kétpofás röhögést. Mert csak az ember képes nevetni. Meg pár majomfaj, akik értik a térfát. Mert erről van szó.
És nem arról, hogy megszólítottam egy munkásruhás férfit, mert villanyt kéne szerelni nálunk. Kérdeztem, mihez ért. És a sokat próbált egyed azt mondta, semmihez. Majd hozzátette, hogy nem akar dolgozni. Nem hát, nálunk már nem, mert így is nyugdíj mellett szerel liftet hetvenévesen. És hiába kérdeztem, mi lesz, ha már nem tud? Azt mondta, megy a temetőbe akkor.
És így valóban jól érzi, hogy nem ért semmihez. Semmihez, ha munkából kell a hamvasztó tepsire fordulnia. És nem, nem volt ráírva, hogy ne álljak vele szóba. Holott épp most olvasok egy könyvet, amire ráírták, hogy a nyugalom megzavarására alkalmas nemi erőszak és öngyilkos gondolatok is lesznek benne. Nem, ezen a szép magas emberen nem látszott semmi. Hogy ennyire ki van szolgáltatva önnön létezésének. A háznak, ahol lakik, és a testnek, amiben lakik.
És te, lehet, hogy megszopnánk. El se olvasnánk végül az ilyen kiírásokat. Ezekről is elfordítanánk a fejünket. Végül diszkriminálnánk, kígyót, békát szórnánk rá, azt hiszem. Hamvasztókemence-szökevénynek hívnánk. Csakhogy ne kelljen együtt érezni vele.
mert az együttérzés nyitja meg a szívet, kezet, pénztárcát, azt hiszem. E nélkül nem megy. De a sarki boltos is rögtön ráharapott inkább a történetemre. A piranha rögtön rávágta, hogy dejszen ő is hetven éves, és örül, hogy dolgozni tud még, most unatkozna otthon.
Na igen, ahelyett, hogy hagyná itt a fiatalokat érvényesülni. Esze ágában sincs betanítani senkit.
Te, ez szerintem azt hiszi, vele fog elsüllyedni a boltocska a semmibe.
Hát el is ment a kedvem. Hol fogom megvenni a vécépapírt?
Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?