2024.06.14.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Zubornyák Zoltán: Örökség

Zubornyák Zoltán: Örökség

3 min read
Nagymama Szegeden mindig rávette Nagyapát, hogy menjenek el a színházba. A színháziak pedig örültek, ha meglátták őket: megjöttek a hajósok. „Mészáros Ágit, hej, de sokszor kitapsoltuk”, sóhajtott fel sokszor nagymama, szemében megjelent a rivaldák fénye.

Ma megláttam ugyanazt a konok elszántságot a tekintetemben, amit nagymamáéban láthattam volna 1944–45-ben, a háború idején. Néma ez a tekintet. Dacos. A fájdalmat a tekintet mögé rejtő. Az ostrom elérte Mohácsot. Tehát felpakolta a gyerekeket a biciklire – anyám masniját nem felejtette el szépen megkötni – s nekiindult a Szőlőhegynek. Bombázzanak. A szőlőben, a pincében, biztonságban lesznek a gyerekek. Tolta a biciklit kilométereken át. Mindegy, mi jön. Oda kell érni.

Egyszer láttam még ugyanezt a tekintetet. Apai nagyapám ült a bakon, vízért volt a lajtoskocsival, süvített a szél, tél volt, hideg, a háztetők fehérek. Hazafelé caplatott az egyszem ló. Nagyapa, kalapját a szemébe húzva, hunyorogva nézett a jövőbe. Nem volt vélemény az arcán. Csak a cél lebegett a szeme előtt. Haza kell érni. Három évet volt hadifogságban, soha nem beszélt róla. Egyetlen tárgyi emléket őrzött: a szabadságkanalat. Élete végéig azzal evett.

Nagymama nem Szegeden született, de amikor valami jót tettünk, mi, unokák, akkor mindig azt monda: röndös gyerek vagy, gyerekek vagytok.

Nagymama Szegeden mindig rávette Nagyapát, hogy menjenek el a színházba. A színháziak pedig örültek, ha meglátták őket: megjöttek a hajósok. „Mészáros Ágit, hej, de sokszor kitapsoltuk”, sóhajtott fel sokszor nagymama, szemében megjelent a rivaldák fénye.

Zubornyák Zoltán

Nagymamát mindenki Bözsi néninek hívta Mohácson, így ismerték mindenütt. Egyedül Anci néni, a Rétmezei hívta Böskének. Engem mindig nagyon zavart ez, mert az Erzsébetet nagyon szép névnek tartottam és tartom ma is. Anci néniről viszont mindig az a kép jut eszembe, mikor a bicikliről kiabált az eléje lépőknek – fék híján –, hogy „menjen onnan, nem látja, hogy jövök?”. Ez még a régi, szép világban volt, amikor magázódtak és biciklivel jártak az emberek.

Anci néninek Ödön bácsi volt a férje. Kicsit süketek voltak már életük vége felé, nehéz volt kommunikálni velük. Az öreg remek történeteket mesélt, hajós korában megjárta a világot. Mikor pár évesen – Kati unokahúgommal – kint aludtunk a szőlőben, náluk, elváltoztatott hangon bekiabált a présházba, hogy aludjunk, mert különben jön a Bumbus. Mi a Bumbust, nem ismertük, de sejtettük, hogy az valami nem jót jelent. Onnantól viszont nem tudtunk aludni.

Nagymama később mindig azt a magától értetődőséget juttatta eszembe, ahogy Pék Mária halat rántott, túrós csuszát készített, pofonokat osztott, kocsit tolt, vagy három deci bort ivott. Sosem láttam Nagymamát bort inni, élete vége felé egy kis Szalon sörnek nem tudott ellenállni. Az életet viszont sosem akarta legyőzni. Elfogadta társnak, evidenciának, rítusaival, fájdalmaival.

Nagypapát 1958-ban vesztette el a család. Én már nem is ismerhettem. Nagymama soha nem beszélt erről. Úgy tűnt viszont, hogy az Istennel való viszonya nem volt felhőtlennek nevezhető.

A világon a legjobb meggyes pitét Nagymama csinálta. Nem tartozik (ehhez) a tárgyhoz, de egyszer nagy verés volt kilátásba helyezve, nyilván nem teljesen véletlenül. Nagymama leakasztotta a szögről a prakkert és megindult a kergetőzés az udvaron. A prakker itt csak szimbolikus jelentéssel bírt, verésre sosem használta Nagymama, de a jelenléte jelezte, nagy a baj. A menekülés hevében – nyáron kötelezően mezítláb jártunk –, belerúgtam a virágágyást szegélyező kőbe, de olyan erővel, hogy a kisujjam körme letörött. Elvágódtam és ordítottam. Nagymama megnézte mekkora a baj, majd csak ennyit mondott: „Jól van, Istenke megbüntetett!” Visszaakasztotta a prakkert a helyére és bement a házba.

Zubornyák Zoltán prózája a Szöveten:

Zubornyák Zoltán legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.