Lassan, kortyolva, míg ki nem hűl,
isszuk teánk,
s míg a vágy szenderül,
rózsaszín hályogot tép a metsző szó,
s vakságból látóvá lényegül a tudat,
a szemgolyó jeges,
fájón fakó, szürke, riadt,
mint zord télben földre hulló,
vezetékre fagyott madárka.
Vérből, csendből szőtt lakat,
lezárva zárványok alatt,
sodró folyamból kivetett halak,
tátongó mélység, vastag kőfalak.
Nehéz rögök közt tompán jár a szél,
S a ledér képzelet rácsok közé ér.
Vérvörös vad folyam:
Nedv és hő!
Kristályokká fagy és feszít.
Majd széthull hirtelen.
Hazaérkeztem.
Toga
2020.11.25.
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
