VERS

Tóth Gabriella-Toga: Örökség

A szekrény mélyére nem merek lenézni,
olyan esetlen,
benne épphogy tartja valami a múltat,
mit beraktunk az évek alatt,
vagy magunkkal hoztunk,
lelkünk apró zugaiba rejtve felsejlenek néha,
miket feledni kellene,
miért folyton várjuk a feloldozó esőt,
de ha eljön, könnyedén elnyeli a föld,
s mit temetni akarunk, csírázik újra,
felszínre tör, mint vulkán, éget, perzsel,
de nem hiszed el, hiába mondom,
hogy feledd az árnyakat,
ha bűnt látsz mindenütt,
ha szürke felhő fekszik a hátadon,
s a nap nem hatol át vastag burkodon,
s hibára lelsz minimum egyre,
így semmi se felelne meg, mi lenne,
lehetne-e e korban egyáltalán,
mi a szekrényből kihalászott emlékekbe illene,
mit a szíved megáldana, vagy csak rántanál egyet a válladon,
na jó, hagyom, s nem taposna mindig az aggodalom,
mert lassan, a fészek ürül, a szekrény telik,
hozod magaddal, táplálod szüntelen a sebzettséget,
gyógyírt adj, de tudom, az örökségem ugyanaz,
hasonlóképp fagyott a hangulat,
a megfelelni vágyás áldás, visz előre, persze!
Nem jutott sehova a gondolat,
nem lett pozitív az öntudat,
csak a „passzió” maradt:
elbújni egy takaró alatt.