A. Gergely András: A kőszív esélytelensége a boldogtalanságra

Tompa Andrea hazavár. Hazahív, hazavezet, házhoz kísér, megterít, befogad. Kolozsváron született, Pesten él, nem ténylegesen visz haza, de minden másban jóval inkább. Nyelvi haza, a honvágy-haza, az elindulás-érkezés-köztesség vonzásterülete, a hontalanságok kietlenségei és kifejezésbeli alakváltozásai egyformán megépítik a hon mibenlétét. A Haza című új könyve (Jelenkor, Budapest, 2020.) a nyelvben lakozó hazát hozza-hordozza, ide értve a lét megannyi esélyét és képtelenségét, amit a hazulról elmozdulás, az elindulás, a távozás, a visszatérés bizonytalansága és makrancos vágya egyaránt tükröz. Otthon lenni a házban, otthon a hazában, az önérzetben, a nyelvben. Haza és nyelv, haza és honvágy, haza és anyanyelv egymásra tolul a kötet eseménysorában. Úgy indul, mint pillanatkép, mint regény, mint időleges és szituatív függéshelyzet a nem kívánt (de ismert) világnyelvben, az angolban, seregnyi szövegidézettel, nyelvi talánnyal, kifejezendő kifejezhetetlenségekkel, az anyanyelv és a tanult nyelv tétovaságaival együttesen. Aztán került még más is, mikor már láthatóvá vált, hogy nem időfolytonos regény, s lett szentpétervári diákévek nyelve, amerikai bevándoroltaké, külföldön élő magyarrománoké, s így tova a folytonosan kitérőkkel körvonalazott regényfolyamban, melyben maga a hang adja az utazás élményét, a szó kínálja a hordozható örökség törékenységének jelképeit, de mintegy folytonosan jelen van a hazatérés, a hazalátogatás, a hazagondolás kalandja, az emlékezés válogatott képeivel, vagy a hazautazás reménye és igénye, a hazafiság lehetetlensége és mégis-evidenciája, a hazafogalom készleteinek használhatósága, egészen az emigrációk hazátlan öröméig és dacos honkeresési képeiig. Megérkezés egy másik tájba, mely a hazátlanság esélyét adja, de mások hazájának házias légkörét is, avagy távozás ebből az időlegességből, mely éppúgy hontalanság-háttérrel áldott és vert is egyszerre. A „Velünk ez nem történhet meg” szánalmassága és a valaki által megérintett kőszív esélytelensége a boldogtalanságra…

Tompa Andrea a látszat-otthon, a kölcsön-haza, az időlegesség állandósulása, a hegylánc láthatárával keretezett hullámzó víz kerti előképével mesél a kilétről. Hol egyetlen részleten belül jár be földeket, szituációkat, meséket, drámákat is, hol a semmi sodró jelenlétéről beépült esszében vezeti elő a lehetetlent definiáló kísérletet. Hegyről lát, de ugyanott a lakásbelsőből tekint ki, veszélyes kútba-mászást iktat egy üresen unalmasnak indult emigrációs-irodalmi beszélgetésbe, hogy közben föloldja-lazítsa az egészet egy cigánykerék példameséjével. Szigorú, szabott pompával finomkodnak mondatai, de olvatagon avatnak be a létbizonytalanságok bizonyosságába. Egyszerre erős marokkal ragad meg és érzékeny simogatássá teszi a mozdulat kifejletét. „Szeretnék egy lenni közületek. Van látható és láthatatlan idegenség. Talán könnyebb annak, akinek az idegensége feltűnő.

            Aki idegenségét annyira láthatóvá tette, távoli tájak krónikásaként jelent meg közöttük, belehullott a saját csapdájába. Azt hitte, ez a távoli egyben mindenkié, hogy mindez közeli és ismerős lesz, semmiben nem különbözik tőletek. Ehelyett itt ül, idegenségének díszében, s most mégis inkább szeretné elrejteni, eltüntetni vagy egyenesen felszámolni, amit létrehozott. Jó lenne egy tigrisugrással a közönségbe vetnie magát. Eltűnni a színpadról. Robbanjon fel a világ. Cigánykereket vetni, azonnal lelépni.” (197. old.)

A mozdulatok, gesztusok karcossága ugyanakkor valami mézes bűvöletbe mártott tónust hordoz. Szituatív lírába, egyperces drámába illik rendre egyetlen vagy másfél bekezdésnyi szöveg is. Elsöprő hiányérzet mikro-drámája teasütemény melengető magányába csomagolva. Dicstelen fények, epikus kitettségek, elkapkodva exponált drámaiságok honolnak a mondatok mélyén, fejezetek öbleiben, a kietlen hegy-háttér hullámzó előterében. Átélt első személyű közösségi hiányérzetek, mondvacsináltan kollektív esendőségek, elvbátorságot hordozó helyzetmegoldódások, nyelvi műkomikum, szolgai fordításkényszerek esetlenségei első személyű leiratban. Jó lakni ebben a könyvben. Ami mindegyre változik, a kifejezési tónusváltozatok tömege, az tűnik alapértéknek. A főhős valahol az alkotó, a fordító, a narratívák gyártó, a nyelvbe értelmet kölcsönző, a megértésbe kikötési póznát cövekelő alázat képviselője. Az első személyű elbeszélő meg úgy vált olykor nézőpontot, hogy nem elválakozva, hanem együttesen látjuk komplex mindegyiküket. Meghívás egy nyelvi lakozásba, egy irodalmi kölcsönpoézisbe, egy feszültsége-fosztott mindennapi szövegdrámába. Úgy líra, hogy hajóként kikötött valamely hullámverésben, de semmiképp a saját gondolt élménykikötőjében. Hazahívó kísértés, Te sem vagy otthonosabb sehol, együtt szótlanul is közösebb a lehetetlenség! „És amikor hosszú hetekig távol van, mert I am a passionate traveller, már nagyon hiányzik neki, imádja, lelkesedik énekelve. I miss New York. Közben jobb kezét lágyan a mellkasára teszi. Mutatja a vágy helyét. Hosszú, ápolt körmei vannak, két túlságosan bő, már elfordult pecsétgyűrű az ujján. A kéz bőre árulkodik az életkoráról.” (63. old.)

Állandósult szereplői között „a Fiú”, „a Másik”, „Kincső”, Susan, Kati, Edina, Csaba is olykor rémületesen közeli és teljes életek, máskor ideáltipikusan szoborszerű jelképek, egy folytonos belső beszéd alakjai, nemegyszer csupán zárolt visszhangok, referenciára nem méltatott felületek, afféle „jelződések” a térben, függelékek a térpontok közötti viszonyrendben. Az országút ígéretességében ki- és beutat vágyképekkel együtt látó főhős rükverce, kifarolás a lét felé indulás, az emlékek családját helyettesítő családi otthon-képek irányába. Ha „elmenni könnyű, de megérkezni nehéz” a kötet képzelt alcíme, akkor ehhez az „otthonról haza” vezető utak soha-végig-nem-járható sokasága adja az ürügyet, a hívó szót, a csalogató látszatot. A korral azonban nemcsak a hajszálak, fogak, családtagok, kapcsolatok lesznek múlt idejűvé, hanem a felvetésre érdemes kérdések közötti alkalmi és esélytelen, hiteltelen és timid válaszok is, melyek a jelenmúlt világába benyitó szerzőt is a köztesség tágas birodalmába fogadják. Hitek és remények, várt csalódások és omlatag impressziók ugyanakkor épp oly esélyesek a kötetben, mint a „váratlan felfedezések” még kínálkozó kiessége.

„Új emberekkel találkoztam, nem azokkal, akik voltak harminc és negyven éve, hanem azokkal, akik lettek. Arra a világra én alig emlékszem, akik voltunk. Az újakt meg nem ismerem. És hogy odavisszük ezt az új magunkat, az ismeretlent, és megmutatjuk ott egymásnak…” (460. old.). A lét korlátozottan távoli és lehetségesen jó találkozásai is a kövéredő ötveneseknek vannak kitalálva. De mi történhet, ha valaki ebbe sem tartozik, a „jó volt ott lenni” élményét a seholsem lenni kietlen gazdagságával ellenpontozza…?

Társtalanul társas kötet Tompa Andrea negyedik regénye. Az itthon és az otthon közötti kitartó lökődésben talán mindenkinek gondolkodási esély is az érzelmi-mentális hazatalálásra. Mert Ő is vár, hív, árnyalja a befogadás tónusait, száműzi az értetlenségek közhelyeit.

„Hazafele végül ő vezet. A Fiú azt kérdezi, hogy tényleg egyedül nekivágott a nagyvilágnak tizennyolc évesen, ahogy a nagyanyja mesélte? A Fiú nézi őt, keresi benne azt az ismeretlen embert. Ő pedig előrenéz, az útra, aztán a visszapillantó tükörbe, de nem a kocsi mögötti üres, reggeli tájat látja, hanem a mostani arcot. És a láthatatlan évgyűrűket” (473. old.).

(Tompa Andrea: Haza. Jelenkor, 2020)