KRITIKA

Czini Zoltán: Kifelé a Pokol-völgyből (Jászberényi Sándor: A varjúkirály)

Jászberényi Sándor: A varjúkirály Nyugati történetek. – Bp.: Kalligram, 2020.

         Jászberényi Sándornak a mostani a harmadik, Kalligram Kiadónál megjelent kötete, amely tizennégy novellát és egy kisregényt tartalmaz. A korábbi köteteiben megjelent novellái többnyire külföldi helyszíneken játszódnak, csak néhány történet ágyazódik magyarországi környezetbe. A jelenlegi kötet esetében éppen fordított a helyzet, ugyanis a tizennégy novella cselekményének többsége Magyarországon bontakozik ki, s mindössze néhányé a Közel-Keleten.

          A novellák többségének cselekménye a Maros névre hallgató szereplő élete köré szerveződik, az ő megvilágításában, valamint a vele és családjával megesett múltbéli és jelenkori történetek által kerül feltérképezésre a mindenkori – hozzávetőlegesen a második világháborúig visszavezethető – Magyarország képe. Annak a néhány történetnek, amelyik mellőzi Marost, elsősorban politikai aktualitása van (Hosszú hétvége c. novella). Maros Dani, akinek csak néhányszor hangzik el a keresztneve, egyértelműen Jászberényinek az alteregója, s a kötet lapjain betekintést nyerhetünk az élete bizonyos szegmenseibe. Olvashatunk születésének körülményeiről (Nyugati történet), a nagyapa egykori szerelméről (Szerelem), a tinédzserkori ébredező szexualitásáról (Rá se ránts), az újságírói minősítésben a Közel-Keleten munkát végző férfiről, valamint a háborús tudósítóként megtapasztalt kegyetlenségekről, s azok következményeiről (Egy kis szívesség, Hazatérés, A szobrok), az apa–fiú kapcsolatról (Kifelé a Pokol-völgyéből), valamint olyan személyes élményeket ábrázoló mozzanatokról, amelyek azt hivatottak bemutatni, hogy a magyar állam milyen mértékben avatkozik bele a családok magánéletébe (Nem könnyű, Kétcsík) stb. Bár Maros a történetek többségében Magyarországon mozog, több esetben is előfordul, hogy gondolati síkon Egyiptomban vagy Szíriában jár, így az általa a Közel-Keleten megtapasztaltak időnként összevetésre kerülnek az itthoni viszonyokkal.

Jászberényi olyan témákat boncolgat kötete lapjain – nemcsak a novellákban, hanem A varjúkirály című kisregényben is –, amelyek a mindannyiunk által megtapasztalt valóságban gyökereznek, s mivel a hétköznapjainkat behálózó eseményekről van szó, megkerülhetetlenek. Többek között olyan kérdésekre keresi a választ, hogy milyen körülmények között szocializálódhat egy magyar gyerek, miként viszonyul a magyar jogrendszer azokhoz a szülőkhöz, akik negyvenen túl vállal(ná)nak gyereket, a gyámhivatal az elvált férfiakkal szemben milyen hátrányos megkülönböztető intézkedéseket foganatosít, milyen a betegellátás a kórházakban, vagy éppen arra, hogy mivel töltheti ki egy nyugdíjas a magányos hétköznapjait. A leghangsúlyosabban mégis az előítéleteket és az ismeretlen kultúráktól, vagy közösségektől való félelemet domborítja ki szövegeiben, mint például amilyen a cigány- és migránsellenesség, de szóba kerül a drogfüggőség és az ezzel szembenézni nem tudó átlagpolgár – az addiktológián bennfekvő fiú, akit a szülei nem szívesen várnak haza –, a homoszexualitás – gyermekkorában barátja megosztja vele személyes titkát, valamint egy New York-i transzvesztita története – stb. Az egyik történet központi témájává a nyolcéves fiával Isten létezéséről szóló diskurzust teszi, amelyben arra keresi a választ, hogy mikor és milyen körülmények között veszíthetjük el Istent, de a büntető Isten-kép károsságáról is kifejti álláspontját. A kötet legjobban sikerült novellái – elsősorban a Keresztelő és a Kifelé a Pokol-völgyéből című – éppen ezeket, az előítéleteket és az Istenbe vetett hitet veszik górcső alá.

A varjúkirály a magyar–szerb államhatár közvetlen közelében élő két férfi, Csontos és Csabi, sorsát felforgató tényezőnek, a kíméletlen kormányzati propagandának a bemutatása. A 2015-ös menekültválság idején játszódó történet – amikor még nem létezett a határzár – azt mutatja be, hogy a nincstelenségben tengődő magyar férfiak, a haza védelmére hivatkozva, milyen kegyetlenségeket képesek elkövetni a Nyugat-Európába tartó illegális határátlépőkkel szemben. A kisregény számos aktuális témát tesz vizsgálódásának tárgyává, mint amilyen az alföldi, peremlétre szorult fiatal férfiak sorsa – éhezés, magány, kilátástalanság –, az ilyen társadalmi helyzetben élők befolyásolhatósága, az embertelenség megjutalmazása stb. A varjúkirály motívuma, amely tökéletes regénycímnek bizonyul, vissza-visszatér a mintegy száz oldalas szövegkorpuszban. A Csabi ajtajára a szárnyánál fogva felszegezett varjúnak démonűző szerepe van, ugyanis úgy hiszi, hogy csak ilyen módon tarthatja magától távol a gonosz megtestesülést. Meggyőződése szerint a Sátán a varjúkirályt küldi el azért, hogy igazságot szolgáltasson a bűnösök felett. Ilyen értelemben a gonoszság és a rettenetes bűn megtorlásának a szimbóluma. A kisregényben kulcsszerepet kapnak Csontos álmai, amelyekben minden esetben a gyerekkori trauma – öngyilkosságot elkövető anya – és a regényidő eseményeinek egyvelege manifesztálódik. A rémálmoknak a szövegbe történő beépítése által válik a regény igazán feszültté, mert a múltban eltemetett sebeknek a tudatalatti állapotban történő feltépése révén kibontakozik az az egyéni sorstragédia, amelyből nincs kifelé vezető út, nincs választási lehetőség. Ebből kifolyólag A varjúkirály két szereplőjének tragikus sorsa eleve elrendelt, már a kezdetek kezdetén tudni lehet, hogy az átokházi valóságtól nem lesz módjuk megszabadulni.

A kötet nyelvezetére az egyszerűség jellemző, valamint az, hogy a szövegeket felvezető mondatok gyakran igen nyersnek mondhatók. Pl. „Vadállatnak születtem.” (Nyugati történet), „Égett a gyomrom a kokaintól.” (Nem könnyű), „Egy dög feküdt a holdfényben, a nedves csillagok alatt.” (A varjúkirály) Ezek a mondatok a történetek tökéletes felvezetőjének bizonyulnak, ugyanis megalapozzák a hangulatot, s arra serkentik az olvasót, hogy mind a bemutatásra kerülő egyént, mind a környezetet helyezze el a saját erkölcsi megítélésének a megfelelő pozíciójában, ami által azonnal megteremti írásainak a feszültségét. A szereplőit, a rájuk nehezedő nyomás közepette arra kényszeríti, hogy nézzenek szembe önmagukkal, s ennek a megértési vagy elfogadási folyamatnak a következtében érjék el a feloldozást.

         Jászberényi mostani kötete semmivel se jobb vagy rosszabb – legfeljebb másabb – a korábbiaknál, a valóság kíméletlen, egyszerű – nincsenek feleslegesen beépített melléktörténetei – ábrázolásának köszönhetően, szinte biztos, hogy magával sodorja olvasóját.