VERS

Rigó Tibor: Magány

Hallod-e est
vagy látod-e még
e szikkadt földbe ezer karral is ragaszkodó
vén tölgyek törzsén
a legördülő túlsúlyos harmatcseppeket
lásd a repedezett bőrükön
megannyi az ostorcsapás
és ezernyi a sajgó barna heg
neked
tudom nem fáj
hisz te nem láthatod ezt
kiszúrták rég már
a semmibe révedő két fekete üvegszemedet
ám
nem lehetsz örökké vak
és egyszer tán meghallod
mily bánatosan énekelnek itt a fekete madarak
tudd hogy egyszer már gyógyírt kell sírnod
e béna fákra
tavaszi zöldbe kell
boruljon könnyeidtől
e rengeteg
és vége lesz akkor az évezredes gyásznak
fáznak a fák
én látom ahogy remegnek
ám te csak jössz
sötét szárnyaid szélesre tárod
akár vadászó sas száll a nyári égen
és árnyékától megretten a rét
elrejti féltőn
a színes vadvirágot
most elfedsz még mindent
és nem marad meg a fény itt
lenn
oly sötét lesz minden mélyen idebenn
lelkemre ráül
az éhes sáskák kegyetlen
hada
vajpuha csendemet rágják
felfalják minden
kincsem
űznek
bántanak
barna ragacsos nyálat
köpnek gúnyosan
vonagló testem fölé
ó hallod-e est mikor
magányom kapuja
nyikorogva tárul
és szöges drótot teker a bánat
itt e szív köré
sötét vak szemeid
lezárod
rám ülsz mellemre lehajtod mázsányi kőfejed
nem látod meg soha tán
foszlányokká rágott
fájó lelkemet.