Épp úgy süt a Nap és üt a falióra,
fütyörésznek a madarak, s ropog a tűz a kályhában.
Minden olyan, mint tegnap – csak veled
nem ülhetek le egy baráti szóra.
A véget nem érő komoly vitákat,
könyvszagú szoba füstjében nem folytatjuk már soha.
A sírok földje egyre tágabb,
az élőké mérföldekkel szegényebb,
hogy itt hagytad – de titkon szikrázó lényed
egy lángnyelvét itt őrzöm legbelül,
és éjnek éjjelén, mikor madár se látja,
arany lámpásként tenyerembe simul,
s fényösvényt szel vaksötét világunkba.