PRÓZAIRODALOM

Handó Péter: Szellemgyári és -közeli esetek (7.)

Kuftár mire betért egy lélekfrissítő kávéért a Vendégfogadó a piros Mikuláshoz nevű kocsmába, két folyadékban tocsogó fájdalomvégtagot érzett a lábai helyén. Keserves léptei közepette, ha hólé nem is szivárgott a bakancsába, került bele más, egyenesen a sarka felbontott bőre alól. Már nem azon tűnődött, miképpen elevenítse fel fáradt éberségét a gőzerővel való munkakezdéshez, hanem hogy a kínjaira mi hozna enyhülést, s hogyan juthatna egy nyugalmat biztosító ágyba, ha már ennyire szerencsétlen jártában-keltében.
A kocsmabejárat nemlétező küszöbében megbotolva toppant a helyiségbe. Csupán a lenyomott kilincs tartotta vissza a teljesnek nevezett, ugyanakkor részleges padlófogástól. Ám így is olyan fordulatot vett, mint akin csípődobást hajtottak végre. Tompora a műkövön koppant, az oldalának meg az ajtó adta a másikat – emlékeztető gyanánt az előző napra. A pultot esti pozitúrájában támasztó Vasvári az orosz nyelv tanulásából felelevenedő szavaival kérdezett rá:
– Sto eto? Eta…?
– Lon… – válaszolta Kuftár a kilincsen történő felkapaszkodási kísérlete közepette. – Londinert, fekhelyet!
– Felest! Vagy mindjárt egy decit! – csapott a támasztékára Vasvári, mintegy a csapost figyelmeztetőn, vészhelyzet állt elő a vendéglátás és -ellátás terén.
A pultos különösebben nem zavartatva magát, kitöltötte a megrendeltet. Közben, dűlőre vivésre ösztönözve Kuftárt, ennyit szólt:
– Fekhellyel nem szolgálhatunk. Önállóan behordja magát vagy megkérem, távozzon. Bejön a hideg meg a hó. Az ajtót mielőbb alaposan csukja be! – aztán többet se szólt, tudván, szavának úgysem lesz foganatja. Előmerészkedett a pult mögül. Kuftár ujjait lefejtette a melegedőben lévő kilincsről, hóna alá nyúlt, majd egyetlen kiszámított mozdulattal kipenderítette a járda havára.
Alig egy hosszúlépésnek tűnő pillanat múltával Vasvári lépett elő az imént teleméretett decissel, s lenyújtotta a hóra vetettnek.
– Ki korán kezdi, aranyat lel. Hajtsa fel! – utasította Kuftárt a vele való sorsközösség-vállalás jegyében.
– Inkább fölsegíthetne! Ez az átkozott bakancs… – kezdte tíz körmével megtisztítani a hótól a saját panaszfalának téglaközeit.
– Melegítse fel a lelkét! Utána minden könnyebb – javasolta Vasvári, ismételten felkínálva a poharát annak tartalma fölhörpintésére.
– Hát… – akadt el Kuftár a falra mászásában –, segít? – majd megadóan hozzáfűzte: – Nekem mára már úgyis mindegy.
– Erről beszéltem, vagy mifene – adta át az italt. – Nincs szörnyűbb a reggeli józanságnál. Kiábrándító. Állva alig lehet elviselni. Álljunk odébb! Jöjjön már, mert mentemben is megszakad a szívem, ha így kell látnom! – jelentette ki Vasvári a lelki és a fizikai segítségnyújtás gyakorlása közben. – Hát még, ha cipelnem is kell az irháját.
– Beszólna, kérem, a munkahelyemre, a Szellemgyár és -közszolgáltató Kft-hez? Mondja, hogy akadályoztatva vagyok a járásomban, és valakit küldjenek értem! – szólt Kuftár egyenesbe és függőlegesbe hozva, épp csak függetlenül. – Innen már egy tapodtat sem a saját lábamon – s nekivetette a hátát a derékmagasságig letisztogatott falnak.
– Ekkora áldozathozatalra azért még ön se kérhet – keményítette meg a jellemét Vasvári. – A munka mindenek után. Ez nálam alapelv. Értve vagyok?
– Csak engem…
– Nincs csak! – nindzsák harcedzett keménységével intette rendre a lázadozó Kuftárt. – Kikúráljuk magunkból a józan világ purgatóriumát. Aztán jöhet, aminek jönnie kell. Oksi?
Kuftár már a gyomrában érezte az imént felhajtott pálinka bizsergető hőjét. Alig akart többet, mint felejteni, s tovább fűteni gyomra kazánját, míg az okádni nem kezdi a meleget, s fel nem hevül a szívébe költözött jeges fuvallat. Bágyadtan nehezedett Vasvári vállára, hogy az a Vendégfogadó a piros Mikuláshoz pultjáig elsegítse, zsúrszéket toljon alá, hogy megadóan az utolsó fillérjéig állja az italok tengerén érkező cekkek armadáját, mindazon túl pedig – a felmenőire esküdve – hitelben rombolja a máját és Vasváriét kapatos kamatos kamatra.