akárhányszor hibát követettem el
vagy szégyent hoztam a fejetekre,
mindig volt egy pillanat, amikor
lelassult a szívverésetek,
lecsökkent a testhőmérsékletetek,
és hibernálódtatok.
megszűntetek előttem létezni.
aztán felébredtek, és jöttetek
vissza sorban. hogy megváltoztam,
mondtátok, kire lettem
ilyen, nem így neveltetek.
az életbe felhizlalva, eltelve
kell belépni, de így csak olyan vagyok,
mint egy sovány medve
a téli álom előtt. tavasszal
harcokat kell vívni, élelmet találni,
csapdákat elkerülni…
de még nem tudom, mire
tanítottatok meg.
jövőképek cikáznak a barlangom
falán. látom, ahogy megmozdulnak
a kövek, és buktatók hullanak a lábam
alá. felnőttem: úgy lépkedek, mintha legalábbis
nem lennének nyakizmaim, végig hátrafelé nézek,
és csak azt a boldogságot veszem észre,
amelyik ott van az orrom előtt.