Versajánló

Bene Adrián: Bertók László üres helyei (Azt mondja; Válaszoló)

2020 szeptemberében meghalt Bertók László. Az elmúlt ötven év egyik jelentős életműve zárult le. Talán a kánon(ok)ban elfoglalt helyéből ez nem látszik egyértelműen, de tudjuk, a történelmi akadályok mellett a vidéki lét sem kedvez Magyarországon a művészi érvényesülésnek. Még inkább igaz ez arra, aki nem úszik a divatos áramlatokkal, annál szélesebb a látököre. Bertók László első köteteivel harmincas éveiben jelentkezett, érezhetően kidolgozott hangon, sok hatást megába olvasztva. Valójában a huszadik század minden jelentős költői teljesítménye hatott rá, ahogyan olyan „kismesterek” is, mint Csanádi Imre. A rezignált, szemlélődő attitűd korán megjelenik verseiben, és ez a reflexióra való hajlam általában kedvez az iróniának. Részben ez magyarázza, hogy az elmúlt évtizedek esztétikai paradigmaváltásai és a kánonrevíziói idején Bertók költészete autentikus és megújulni képes maradt. (Versei olvashatók a Digitális Irodalmi Akadémián: https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/bertok-laszlo)

1978-as, második önálló kötetében, az Emlékek választásában már jelen vannak olyan poétikai sajátosságok, amelyek megkülönböztetik a korabeli – az idő múlására azóta felettébb érzékenynek bizonyult – magyarországi költői trendektől. A kötet ugyan meglehetősen heterogén, de az 1972-es Fák felvonulása című kötettel összehasonlítva feltűnő a versek poliszémikus, interpretációt kívánó szemantikai struktúrája, nem narrativizálható jellege. A szürrealisták szabad asszociációira emlékeztető, mégis logikai rendre irányuló szerkezetnek köszönhetően a legtöbb vers szóképei és egésze is eleve megfejtést igényel. Gyakori az utalásos és kihagyásos mondatszerkezet használata is, ezek egy részénél magától értetődő az odaértett szó, jelentéstartalom (Őrültek a dagályban; Zöld pajzs alatt; Mit tudnak ők?) – más részüknél viszont nem csupán nem egyértelmű, de kimondottan talányos a hiányzó rész jelentése (Még te sem; Csak egyszer).   

Az olvasó számára az értelmezés szükségességét jelző hiányt (Roman Ingarden: „meghatározatlan hely”, Wolfgang Iser: „üres hely”) általában a prózairodalom vonatkozásában szokás mint narratív technikát tárgyalni (pl. Zsadányi Edit: A csend retorikája). Ennek poétikai funkciója gyakran összefüggésbe hozható a nyelv és a szubjektum válságával, esetünkben azonban kevésbé a nyelv korlátaira utal, mint inkább egyfajta játékos dialogikusságra, az olvasó bevonására a jelentésalkotásba. Az olvasók által adott, illetve kiegészített lehetséges jelentések nyitottá teszik a művet, a poliszémián keresztül felerősítve az önreferenciális jelleget. Magyarán, a vers nem valami rajta kívüli dologról szól (ez esetben érdemes volna egyértelműen megfogalmazni), hanem saját megformáltságáról és értelmezésének lehetőségeiről, folyamatáról.

Az első versben az olvasó bevonása humoros-frivol formában történik, köszönhetően az erotikus képi síknak. A „ha phallosukat…” sorkezdetet az addigi abba rímképlet keretei között megpróbálhatjuk a „háztetők parancsát” sorvégződéshez igazítani, értelmezve az ironikusan illedelmes-költői képkészletre váltó szerző verzióját: „azaz az űrön át / a nagyfenekű nappal ölelkeznek”. Itt az üres hely beiktatása játékos feladvány, kikacsintás az olvasóra, a vers egészének jelentése szempontjából nem meghatározó.





Azt mondja





Azt mondja, hogy a jellegtelen versek

ideje jött el, nyár van, mint a macskák

játszadoznak a költők, odatartják

pár fityingért a lüktető tekercset.





Tisztelet, persze, néhány kivételnek,

akik követik háztetők parancsát,

ha phallosukat… azaz az űrön át

a nagyfenekű nappal ölelkeznek.





Hanyattfekszik, lábujjal fölizgatja

a rekettye, kecskerágító, bodza,

az útszéli kis bárcás bokrokat,





kéjelegne, de hasára szúnyog száll,

odacsap s megvan, meg a tragikus szál,

mitől verse majd, elől, földagad.





Második példánkban viszont a vers lényegi szervezőeleme az olvasónak címzett találós kérdés. A címében is a dialógusra utaló Válaszoló sorai olyan hasonlatok, amelyek akkor nyerik el (lehetséges) értelmüket, ha rákérdezünk a bennük megjelenő hasonlító mögötti hasonlítottra és a közöttük lévő viszonyra. Vagyis az olvasó kerül a kérdező szerepébe, sorról sorra fel kell tennie a kérdést, hogy milyen minőség vagy cselekvés lenne beilleszthető a sorkezdő „mint” kötőszó elé. Ez lehet soronként és olvasóként különböző, de megpróbálhatjuk a versszakok sorait párhuzamoknak tekinteni, így elég négy soronként megfelelő szót találnunk (ha sikerül). Pl. 1. vsz. „dermedten áll”; 2. vsz. „lapít”; 3. vsz. „egyedül van”; 4. vsz. „szerény”. Persze talán jobban járunk, ha nem ragaszkodunk a rejtvény megfejtéséhez, csupán végiggondoljuk a lehetőségeket, és ezáltal otthonossá válunk a mű jelentésstruktúrájában. (Minden megfejtés egyben a játék elrontása.) Az olvasó maga döntheti el, mennyit hoz ki a játékból, meddig megy el benne, hol áll meg, hányféle jelentéssel képzeli el a verset.





Válaszoló





Mint béka, ha a kígyót megpillantja,

mint ártatlan, az ítélet után

mint zabban meglepett idegen lovak,

mint isten, ki lelkiismeretes.





Mint bennszülött, ha tudja, hogy az,

mint légy az égszínű ablaküvegen,

mint a szolgaként nőtt demokrata,

mint a tisztességes, ha hazudik.


Mint betyárból lett pandúr a bitón,

mint a víz színén fönnmaradt tojás,

mint vizes bor, gazdája asztalán,

mint a hóhér fizetésnapon.





Mint hangya a Himalája alatt,

mint rozsdafolt a börtönlakaton,

mint az elhajló temetővirág,

mint a konok, mulandó anyaöl.





A vers attól nagyszerű alkotás, hogy bár többféle jelentésadást lehetővé tesz, azok mind egyazon groteszk magyar korrajz változataivá lesznek, köszönhetően az ilyen jelzésértékű soroknak: „mint ártatlan, az ítélet után”; „mint szolgaként nőtt demokrata”; „mint a tisztességes, ha hazudik”. Ezek megteremtik egy referenciális olvasat lehetőségét a kádári Magyarországról, amelybe jól illeszkedik „a betyárból lett pandúr a bitón”, a „rozsdafolt a börtönlakaton”. A „konok, mulandó anyaöl” így a haza metaforájaként is olvasható. A haza azonban nem biztonságot jelent, hanem kiszolgáltatottságot, áldozattá válást, jogfosztottságot: béka a kígyó előtt, ártatlan az (elmarasztaló) ítélet után, (leigázott, kizsákmányolt) bennszülött, stb.

Egy ilyen olvasat kizárólagos érvényűvé tételével azonban jelentősen elszegényítenénk a verset, amely éppen a nyitva hagyott hasonlatok révén tud körülírni egy egész világot, egy emberi létállapotot. Ennek szimbólumai „a víz színén fönnmaradt tojás”, vagyis a megzápult tojás, a romlott, a selejt, ahogyan a hamis, silány „vizes bor”. (Mindkettő visszaírható allegóriaként a fent körvonalazott referenciális olvasatba is.) A szabadság, az autentikus létezés hiánya, a kiszolgáltatottság képei alapján így legitimnek tűnik a vers egzisztenciálfilozófiai olvasata is. Ennek keretében pedig minden egyes sor hasonlata egyszerre szinekdoché és szimbólum, ha úgy tetszik – Heideggerrel szólva –, a létező igazságának felmutatása, a láthatatlan és kimondhatatlan megnyílása.

Egy hozzászólás

Szóljon hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük