ESSZÉ

A.Gergely András: Ragyogó dadogás, képzelt tájrajz, mesélés-kontraszt

Perszonális krónika, egy lélekfolyam kiskamasz-históriája, imaginált földrajz cserjéi és utcaboltozatai fogják közre Vida Gábor Egy dadogás története regényét, melyben a félparaszti lét keveredik a gyermeklét fényes szocializmusba ívelő mesélős kontrasztjaival. Ezáltal a létrétegek is szerkezeti kontrasztjai mindannak, amit idegenség, titkosság és Ember egymást több ponton fedő kapcsolatrendjében az elbeszélés mint módszer lehetővé tesz. Az alázat alázatos elfogadása azonban nemcsak gesztus, hanem az összhang, a belső és a kisugárzott harmóniák szekvenciáinak is tartozéka. Harmóniák a létben, a lét elviselhetetlenségében, az elviselhetetlenség létében. Elmesélésekben.

Éppen megírtam egy hosszabb elbeszélést, amelyben egy hozzám feltűnően hasonlító fiatalember közeli barátságba kerül egy lóval, és arra gondoltam, jó lesz kipróbálni ezt a dolgot, a szöveg ugyan megjelent, sikerem is volt, de. Mindent tudok a lovakról, azt a mindent, amit olvasva tudni lehet. Egy igazi ló ezen csak heherészik, ahogy rajtam is, mert nem tudok parancsolni neki, nyilván gyakorolni kellene sokat, különben is hogy tudna parancsolni másnak az ember, amikor magának sem tud…” (103. old.)

Nem is ritka a kamasztörténetek vallomásosságában a dadogás töredezett megjelenése – ez esetben mégis sajnálatos, hogy megtévesztő, sőt kicsit lehangoló is, sőt fölöttébb „lelki kimagyarázásra” emlékeztető a kötetcím. A dadogás története valójában csak álságos döcögés, hisz az írott szöveg a legritkább esetben dadog…, viszont a rejtekező fejlődésregény nemcsak a jeles regényírót, folyóirat-szerkesztőt is (Vásárhelyen a Látó-nál) úgy tolja előtérbe, hogy abból semmi szégyen nem fakadhat, vagyis biztosan kellett érzékelje, mit sugall, mire enged gondolni, képzelegni maga a cím, s a mögé ábrándolt tartalom.[1] Merthát csöppet sem dadogás ez, hanem szinte száraz vallomásos hangon elővezetett história, magánérdekűen elbeszélt családtörténet, életút-kezdet visszképe inkább, s ha benne valamely dadogás van is, az inkább ragozás, eltérő aspektusok idői és tónuspróbája, értelmező kísérlet a történő életvilágról, egy Ceauşescu-féle virágkorról, vidékiségről, falu és bányászváros, észak és dél, paraszt és alkalmazott-értelmiségi, küzdésképtelen és küzdésképes világok különbségeiről.

Akkoriban nyugodtan tárlatot is vezethetnék az aradi múzeumban, okos kisfiú vagyok, de egyszer csak a Pamela doktor néninél tett látogatás után megjelennek a dákok, a dák relikviák, a dákoromán archeológia anyaga, és ami sokkal ijesztőbb, a monstruózus zászlók, függönyök, a rossz világítás, az enyvszag, a kék színű krepp, és az egésznek a fenyegető, rossz hangulata fölött Ceauşescu arcképe lebeg, a pöttyös nyakkendőjével, apámnak is van egy olyan…” (100. old.).

S ha csupán családhistória első kötete lenne, mondjuk egyik a valamiképp eltervezett négyből (ahogyan lett is azóta újabb), akkor sem volna döcögős, legfennebb kimért, szikáran szabott, személyes spektrumon át elbeszélhető időszak, melyben épp a ragozás tónusai, a szereplők unásig ismert karakterének személyes megszólaltatása, saját hangon leleplezett milyensége adja a ciklusok, helyszínek, időszakok váltakozását, mélyebben a nagyszülők generációjától a saját kiskamasz életkorig záródóan, a visszavetítve elbeszélt emléktörténelem legárnyaltabb részleteiig, a családon túl a rokonság, a környezet, a társak, a szomszédság állapotrajzáig.

Viszont kár lenne érte, ha rendszertipikus nyomorral, erőszakos szomszédokkal, elsunyizott titkokkal, besúgott súghatatlanságokkal, kezelhetetlen iskolásfiúkkal vagy alkoholista nagybácsikkal akarnánk társas Erdély-történetté tenni, amit Vida Gábor megírt. A fentiek értelmében meg sem írta, be sem fejezte, rendszerváltásra sem hangolta, kisebbségire sem cizellálta, amit gyermeki fejlődéstörténetként körvonalazott. De akart-e többet, s nem eléggé siralmasan mély az amúgy is?

A Nagy Erdély-regényt most sem tudom megírni, mert valami egészen más jár az eszemben, egy vagy több lépcsőfokkal mélyebben. Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, le­rá­gott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart. Száz éve nincs itt már magyar jövő, régebben sem volt talán, csak úgy tűnt, már be sem kell ismerni, ezen is túl vagyunk, bár éppen arról írok, hogy nem akarok ilyen egyszerűen túl lenni rajta…” – írja Vida az Életképre következő Irodalom fejezetben (26-27. old.). Eközben a dadogástörténet nemcsak a kisfiús kalandok, nagyfiús vágyképek, iskolán kívüli csavargások vagy nagypapákon kívüli nagymamák kibeszélésének históriája még, de korántsem absztrakt kaland a kétféle Erdélyben is. A történetiben (szülők és nagyszülők generációja, életterek és örökölt nyűgök mezői, szégyenek és boldogtalanságok levetkőzései révén), meg a „jelenkoriban”, mely az önéletírás életút-kanyarulataiban a magyar határ-közeli Kisjenőn és a székelyföldi Baróton felváltva, szezonálisan kerül kontrasztba a kamaszodó és felnövekvő legény csatangolásaival. Ennyiben képletesen egyszerű is a „szabadság” fogalmának installálása „a hitnek a tudással és a valósággal való egybehangzása” szerint, két „végpont” között és a parasztizálás/félurbanizálódás határain sodródó bölcsésztanonc lét, írói pálya felé vonzódás és szülői ellenzések között. Talán úgy is mondhatnánk: kettős értelemben mentális „útiregény”, hisz a vége is csak a felnőttkor kezdete, a közbülső szakaszok pedig a mozgások, alkalmazkodások, környezetbe illeszkedés, átszokás, nyelvi rutinszerzés, kapcsolatkeresés, elkalandozás, asszimilációs tesztek, partnerségi intimitás-játszmák folytonos átbarangolásából állnak: téri és idői kamaszodás, egyúttal annak is bevallása, hogy olyan történet kéne legyen ez, melynek van kezdete és vége, békéje és drámája, sikere és traumája, titkossága és kifecsegése is.

Ettől azután már messze nemcsak-Erdély, nemcsak-kisebbség, nemcsak-korcsoport, nemcsak-romantika, hanem éppúgy szilaj drámák sodra is, határtalan határoltságok közötti térnyerés is, fölajánlott alku az olvasónak is, ahogy végigköveti, elfogadja, s hagyja felnőni manipuláló beavatkozás nélkül is, mert ez utóbbiból kapott tán a legtöbbet. Az önéletírás itt a magánykibeszélés módja is, a leleplezés parasztságszociográfiai vagy vidékkutatási eszköze is, a traumák levezetésének eszköze szintúgy, s zordan immár az írói pályakép félútról készült mérlege is („fél életművem már a polcon…”), melyben a „mit és mi-mennyit kéne elbeszélni” éppúgy jelen van, mint a vidékiség ezernyi apró tüneményének elbűvölően részletes helyrajza.

„A szüleim mindent megtesznek, hogy kiszakadjanak abból a faluból, amelynek a szocializmus véget vetett, mert nemcsak a földhöz való viszonyt írta át, hanem a modernizációra való hivatkozással módszeresen felszámolta és szándékosan elpusztította azt a kultúrát, amely a falut mindig meg- es fenntartotta, viszont a mentalitást nem lehet egyik pillanatról a másikra átírni, megváltoztatni. A szüleim falusi emberek maradtak örökre, ahogy én is az vagyok…” (105. old.).

Mentális földrajzi miliő ez, galambdúc-leső, fára mászó és árvíz-vészes apróbb élményekkel, illatokkal, erdei utakkal, mezei traktorozással, bumfordi román parasztfiúk iránti elfogadó érzülettel, kocsmabűzök és híg levesek vegyes ízbombáival, pedáns és hívő anyával, feszülten hitetlen rokonsággal, csalózni kész diákcsoporttal és a tizenéves elbeszélhetetlen nyelvi-kulturális érzékenységével. A „képes Erdély” kalandtúrái itt kicsiben látszanak, zsombékosban és ligetes csalitban, városi iskolában és faluvégi nagymamák haragvó szavában, városlakó kishivatalnok vagy templomjáró álszentek, katonaság-élmények és falusi indiánozás közepette, kimódolt transzilvánizmus-hagyomány és Ottlik Géza Iskola a határon életképe közötti gondolati intervallumban, pályaívek esélyeivel és a cigány lány rózsaszín csábításának végső kimeneküléstől visszafogó képzeteivel. Kisparaszti kultúra és enervált-alkoholista macsóizmus küzd itt erdélyi talajon a sorsdöntő anyák, a kiszolgáltatott lányok és a dadogó vagy harsánykodó kiskrapekocskák bűvkörében. A parasztosan sáros és az urbánusan kietlen Erdély csap itt össze, de kevésbé a népmesék hősei között, inkább a földjét és relatív békéjét veszítő paraszti világ, meg a múltból élő korosztályi vakremények snasszsága, a lakótelepi pótcselekvők, meg a zöldhatáron átlógni remélők, az „új világkorszakban” képzelgők és a megbékélő alkuképesek köztes szférája.

Az urbánus Erdéllyel vagyok adós magamnak, mert ezt a vadságot, befejezetlenséget, elhanyagoltságot, amit nagyon szeretek, már egy kicsit unom, nem vezet sehova. Hajdani reménytelen szerelmem is azt mondta egyszer, hogy jó volna kikupálódni ebből az egészből, abbahagyni a maszatolást, újraolvasni az Iskolát, de végre figyelmesen, megbékélni az apámmal és az anyámmal, mert ők már nem változnak, megbékélni magammal, hogy még változzak, ha nem is levágni a szakállamat, de rövidre nyírni, megtanulni rendesen franciául, elmenni Párizsba egyszer, elmesélni mindazt, amiről nem akarunk többet szólni, mert ez is a valóság, éppen az a mondat mindig, amelyiket már megfogalmaztam, de mire már leírnám ide, már nem az, ahányszor újraírom, annyiszor…” – és: „…most utólag egészen biztos, hogy én Erdélyben akarok élni, akkor hát a sötétség felé kell néznem, mert nem rosszabb ez a sötétség annál a világosságnál, csak más” (372. old.).

Az elmesélt Én (mint a „dadogás” megtestesítője) talán csak a szavak, a mondandó értelmének keresése, a mindig változó hangsúlyok, a mindig sokrétegűen elbeszélhető tartalmak töredék-kifejtése, s a „másságot megírás” szándékának részleges eredménye is. Miképp a táj, ha csökevényes vagy repesztően meleg, viharos vagy fagyosan közömbös akár, de a további mesélések apropója is. Megannyi út, szanaszét vezető úticélok, múltbeli emlékvágányok, meglepő erdőrészletek, jelképes narratívák lassú folyama ez az elbeszélésmód. Mint az erdélyi emlékírók tempója, s mint a falukutatók egzaktsága együtt, családi körben széttekintve, lelki habzások és testi dúlások szélsőségei között, s benne a tájban, a változóan átmeneti erdőségben meg a szelektől függően is horizont nélküli alföldiségben.

Az értelmező létmód, mely az írás és emlékezés szorgalmatosságára építve a megíratlan Erdély-regénnyé sosem akarna lenni, így, a családtörténet aspektusában éppen a kalandos és kies erdélyiség egy másik arca, a hiányérzetek krónikája, az esélytelenség lelkiségével és a sötét beteljesületlenség morális pompájával gazdagodva. Ennyi a kötet, no meg a köztes háromszázhetven oldal, mely hiába is akarózott, nem lett „annyira” a Nagy „Egész” diákos tervének megfeleltetett, de mintegy valamely „induláshoz” mégis elegendőnek bizonyult. „Talán majd egyszer elmesélem. A fél életművem már a polcon. És ha valaki megkérdezné, hogy ennyi az egész, akkor azt is mondanám, igen. De.”

A kötet e záró mondatai a kamaszfiús dadogástól a hiányérzetes felnőttségig, a téridentitástól a személyiség integritásáig vezető úton sokáig és messzire vezetnek. Semmi közvetlen jele a szándéknak, de mint önéletírás mégis inkább társadalomrajz, s mint szociográfiai látlelet sokkal intimebb, mint a magánmonológra, önértelmező kommentárra, őszinte vallomásosságra törekvő fiktív historikum. Talán önnön technikájára, a tematikus fejezetekbe szőtt kisregényes-novellisztikus megszólalások taglaltságára vonatkozik a dadogás, értelmezésemben inkább elbeszélés-kommentár, mely mindig csak annyira fiktív, hogy még vallomásos legyen, de sosem úgy szociologikus, hogy társadalomtörténeti evidenciákkal kelljen lábjegyzetelni. Ilyen feltétel nélküli, műfajhatárokat tágító csalafintaság is lakik az írói önmeghatározás szerinti „regény”-ben, ám a rejtett rétegek sugallatai, az időugrások asszociatív lendületei olykor mégis párba kerülnek a politikai szocializációs emlékrétegekkel és népismereti analógiákkal.

Alig ír meg az ember néhány bekezdést, máris azt hiszi magáról, hogy ő valaki, hogy mindaz, amit mond, azáltal, hogy ő mondja, meg többnyire róla szól, máris fontos, érvényes, jelentős. Úgy kapaszkodom a saját mondataimba, mint egy indián a lángoló prérin a lova sörényébe, vagy nagyapám a temesvári dohányraktár mellett, amikor lőnek rá, és nem találják el, de hogy kik, azt nem tudja, talán a szovjetek, talán a nemetek. Van ebben a kétségbeesett vágtában valami virtus, mert az alföldi, az ágyai nagyapámat tulajdonképpen lóháton szerettem egy ideig elképzelni, ahogy magamat is, de nem tart sokáig ez a vágta…” (103. old.).

Toposzokra éhes szövegfolklorista talán rakatnyi mítosz, narratív tantörténet, népmesei vagy neofolklorisztikus, közmondás- vagy proverbium-gyanús textuális analógiát találhatna Vida regényében, de tán ezeknél fontosabb a stiláris megalapozottság: olyan közléstónus, melyben akár helyet is kaphatna a lehetséges olvasatok számára paramétereket kijelölő posztromantikus realizmus, vagy a vallomásos próza megannyi más hangsúlya éppúgy, de valahol a szövegrészek definiálatlan „címzettjei” sehol nem elkaphatóak. Nem „én-regény” a konvencionális tónusban, de mintha Móricz vagy Bodor Ádám felé sem kívánna elkanyarodni, s ha él is a közbeszéd-kínálta kommunikatív intimitás árnyalatainak sugallataival, ezeket sosem hagyja eluralkodni. Keres inkább rövid visszautakat, felfedező önreflexiókat, regénykeretből kikandikáló szerep-analógiákat – éretlen közbevetésekkel rövidre vágott mondatai ugyanakkor mesterkélten ellenállóvá teszik a nyers fantázia-képletek követése ellen. Egyszerűen fonja hálójába az olvasót, s ha mintegy tematikus szűrőt vetítünk a kötet fejezeteire, nem a nagyszerkezet, hanem a hálózatos mikroesemények tervrajza sugárzik vissza belőlük: merthogy a deprimált nagybácsi fejezetei, a közösségi lopás oldalai (142-143.), a magyarság-állapot vitathatósága (145., 360-362.), a szomszédság jelentéstere (187.), az emlékezés technikái (153-155.), az Apa-fogalom (162.), az indiánság esélyei (163-165.), a világ kettőzöttsége (193.) vagy Arad milyensége (143-144.) is lehetne meghatározó topológiai kérdéskör, de ezt átmetszi a folytonos agressziók, kitettségek, deviációk, a szex meg a dadogás, a Romániát mindenestül szimbolizáló lecsókonzerv milyensége, az öngyilkosok szinte fejezetenkénti előfordulása, a családi tragédiák sötét naptárfoltjainak ifjú létformára tükröződése.

A kötet tizenkilenc rövidebb fejezete mintegy rendezett életutat tükrözne kulcsszavakban. Az utolsó viszont nem a lezárt, képletesen visszafogott, a fejlődésregénnyel opponenciába kavarodó változat, a kijelentő módok után egy kérdő, a múlt felé objektiválódás és időbeli visszafutások ellenében egy részlegesen jövőidejű közvetlenség: És még mi van? Azaz: van-e egyáltalán, ami már volt, avagy csakis a röptető jövő létezik, esetleg a reménytelenül mindig lehúzó tegnap…? A más emberek céljai, tettei, testei, aspirációi adnak-e okot/módot a képzelgésre, sőt: esetleg van-e még akár bármi is, ami lehetne? A fennebb jelzett végszó ugyan utal arra, hogy van még hátra a másik fél életmű, s van a lehetséges összhang a valami-bármivel, de magába rejti mindezek kételyekkel körülágyazottságát is: „…Később sokáig egyetlen mondatát sem tudom felidézni, utólag rakom össze a mozaikot, egyik-másik akkor érthetetlen részlet megtalálja a maga helyét, de a személynevek, időpontok, amelyek nem kötődnek számomra semmihez, elúsznak örökre. Berántott a maga sötét árnyai közé, ijesztő volt, és én tehetetlen. A székely csodavilágom szilánkokra hullik egy pillanatra, de gyorsan összeáll megint, erről sem fogok beszélni senkinek, legalábbis nagyon sokáig nem. Megpihenünk, a tócsát kikerüljük, motorra szállunk, és megyünk tovább, mintha mi sem történt volna…” (54. old.).

Történni annyi tudott, ami emberi. Vida Gábor meg erről írt. Szikár szóképeit máris túlharsogtam a magam szilánkos értelmezéseivel, szövegpocsolyáival. Szerencsére, megbocsátó típus. S ha egyszer majd mégis elmeséli, a végére biztosan hozzáteszi: ennyi az egész. De.


[1] Vida Gábor: Egy dadogás története. Magvető, Budapest, 2017., 373 oldal