Köves István: Helyszíni szemle

Felelőst, uram, mi nem szoktunk keresni!
Nézze, kérem, az, hogy kiállt az ablakpárkányra,
kétségtelenül a galambok miatt volt,
de hogy nem tudott repülni,
arról csak egyedül Hrabal úr tehetett.
Megtanulhatott volna tőlük, ha már.
Egy ideje hozzánk nem szólt egy szót sem,
még a köszönésünket sem fogadta,
mindig a galambok, csak a galambok,
azok meg imádták, bukdostak körülötte,
körberajongták, széttárt karjára ültek,
tisztára, mint a velencei turista-képeslapokon.
Gyertek csak, küldöncök, hírszerzők, kiáltozta nekik,
gyertek, meséljetek, mi újság, mit láttatok-hallottatok,
csak lassan, lassabban, nem győzöm följegyezni,
s leült közéjük a szaros padlóra vagy a billegő padra,
firkálta sebesen rongyos füzetébe a sok hülyeséget,
ott van, ott maradt utána az is, leesve a sutban,
ezt nézze, még benne van a golyóstolla is,
ez az ő tolla, he-he-he, nem a madaraké.
Amióta kórházba vitték, senki nem járt itt,
a padlás kulcsa nálam van fölakasztva felelősséggel.
Ezek az ő galambjai ma is, mondhatni, azok a galambok,
igen, de az a csavargó ott nem az ő macskája, uram,
csak belopakodhatott napközben ide valahogy,
az ő macskája szebb volt, büszke, és vak a fél szemére.